Írta: Nagy Farkas Dudás Erika
Angyal Feri is egy lassan homályba vesző emlék: öreg és ősz, különc ember volt, egy tenyérbe férő lapos kő éppen úgy hozzá tartozott, mint a másik emberhez a pipa, vagy a kalap.Megszoktuk, hogy mindig magával hordozza. Minek nála a hideg tárgy, a szürke semmilyen, kavics? Miért viszi templomba, barátaihoz, vagy az asztalhoz, ahol ebéd közben letenni kénytelen. Jelkép?
Itta a teát, ette a kalácsot, a kő ott laposodott a csészéje mellett. Beszélgettünk, ránézett, mutatóujjával megérintette, beszélt tovább, de pillanatra arca másult, ellágyuló, áttetsző, ittből és mostból kiszakadó nézése lett. Ezt a mozdulatot, ahogy a lerakott kőhöz ért, a tekintetet, ahogy a kőre nézett, ezt nem bírtam ki szó nélkül: miért teszi ezt a kővel, rakja le, nyúl felé, mint életében soha sem látott, ismeretlen dologhoz, olyan óvatosan érinti, mintha attól félne, forró. Rám nézett, aztán a kőre, fölemelte, mintha most látná először, majd a megszokott mozdulattal fogta tenyerébe, elrejtette. Mint a kagylóhéj, Angyal Feri köve köré zárult. A kő nem volt sehol, azt hittem, válasz sem lesz. Nincs benne semmi különös, mondta, csak megnézem, hogy meleg-e még, válaszolta mégis. Azt hitte, mindent megmagyarázott, és én is, hogy ennyi elég. Összezáruló tenyér között arcod, tette hozzá, amikor ismét a csésze mellé rakta a követ, ha nagy leszel, majd megérted.
Évekre rá, gyaloglás közben találtam egy tenyérbe illő, babszemhez hasonló, lapos kavicsot. Egy sóderrakás közelében, magányosan a betonjárdán. Zsebbe tettem, elfelejtettem, csak otthon, amikor vetkőzés közben a padlóra esett, akkor jutott eszembe ismét. Jobban megnézettem, tetszett, megmostam, rituális fürdőt rendeztem: mától velem leszel, aztán meglátjuk! És a kő társam lett. Utazáskor, beszédnél ellazított, séta közben révülést segített, munka alatt az összpontosítás hatékony eszköze lett. És egyszer, bár már Angyal Ferit régen elfelejtettem, észrevettem, hogy ugyanolyan mozdulattal nyúlok kávézáskor a kő felé, mint egykor ő: mutatóujjal, óvatosan. Ha már hűlőben volt, tenyérbe fogtam, hogy ismét átmelegedjen. Az emberi kapcsolatokkal is így kellene. Egy ideig egymással törődve élünk, aztán akár a saját, akár a másik hibájából elengedjük egymást, és elfelejtjük megnézni, őrzi-e még melegünk. Angyal Feri is valami ilyesmire gondolt? Nem tudom, talán.
