Írta: Réti János
Az öles autóhirdetések láttán a szemem sem rebben. Mit nekem a sivatagbiztos, ingoványban is könnyedén, elegánsan száguldó, amúgy minden kényelemmel, pardon: extrával telebuggyantott kocsiköltemények sora, amikor sorsom, nem kevésbé tőkeerőtlenségem a hetes busz hányódásaihoz köt.
Hidegen hagy a forró nyárba csalogató utazási ajánlatok tömkelege is. Mert ha kiizzadnám a részvételi díjat, akkor attól vacogna a fogam − teszem azt az Elefántcsontparti Partyn −, hogy mikor bukkan elő az OTP titkosügynöke egy hozzá képest barátságosnak tűnő óriáskaktusz mögül, vagy lengő liánon szelve át időt és teret, kezében rejtjeles felszólítást lobogtatva, miszerint nem fizettem be hitelem esedékes részletét. Mert vagy vagy! Nálunk még így működik a jólét előtti társadalom.
A csomagküldők kínálata már közelebb áll anyagi színvonalamhoz. Őszinte érdeklődéssel olvasom tehát, hogy amennyiben rendelek legalább három, víz alatt is használható farmotoros nyakkendőtűt − ami mellesleg három hét alatt úgy lefogyaszt, hogy elbújhatok a nyakkendő mögött, sőt leszoktat a dohányzásról is −, szóval, ha ilyet rendelek, és a számomat is kihúzzák, akkor csak nekem, a földi halandók legszerencsésebbjének, a társaság elnöke átad egy magánrepülőgépet, kesztyűtartójában kétmillióval készpénzben.
Ja! Írjam meg nekik öt ismerősöm címét, és akkor kapok egy mágnesmentes, hőre lágyuló cipőkefét is, amit a fejlett országokban csak a hülyék nem használnak. Szóval igen, ezek a dolgok már elérhetőbbnek tűnnek a számomra, és megfontolandóvá teszik az ajánlatot. Na de a túlélőkés! Az nemhogy szemet szúrt, hanem egyenesen belém vágott. Mert hát a forgalmazója szerint kevés dologra van szüksége annyira manapság egy kelet-közép-európai átlagembernek, mint egy túlélőkésre.
Atyavilág! Hát már itt tartunk? És ezt így kell megtudnunk? Hirdetés útján? Nem vagyok pesszimista alkat, de a kés fotóját látva látomások kezdtek gyötörni. Elképzeltem magam, amint a rám zúduló lavina, gleccser, lávafolyam vagy szökőár tetején, miközben a forgószélben kiüresedett hivatalok süvítenek el a fülem mellett, csak nagy hetykén előrántom a túlélőkésemet, és néhány könnyed mozdulattal kivágom magam a legnagyobb slamasztikából is.
Úgymint: felaprítom az éppen soron lévő hétfejűt, dacosan megálljt parancsolok a tomboló elemeknek, és a késsel nemcsak vizet, hanem halászlét és túrós csuszát is fakasztok egy éppen mellém zuhanó sziklából, hiénafalka és keselyűraj egyre növekvő és őszintének látszó érdeklődésétől kísérve. De mit árthatnak nekem?
Az anyja túlélőkés! Csak megrendelem − persze bevezető áron −, és attól kezdve rá se rántok, ha a Himalája hófödte csúcsait találom a Kossuth tér helyén, és a vasútállomás csak ágyékkötőben, cápáktól hemzsegő tengeri árok átúszásával közelíthető meg. Fogaim közt tartom késemet, és jöhet ami jönni akar. Telve leszek bizakodással!
De addig is, amíg ezek a veszélyek nem leselkednek rám − ha olyanom találna lenni −, csak előkapom a túlélőkésem, pengéjével elbarmolom a motorizációt, rövidre zárom a mikroelektronikát, és miszlikre aprítok mindent, ami nyomdafestéket elbírna. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, lecsavarom markolatáról a kupakot, majd tűt meg cérnát húzok ki belőle.
Az előbbivel bestoppolom az ózonlyukat, az utóbbiból meg tekerek magamnak néhány kilométernyit. Mert a cérna, az van fogytán leginkább. Elvégre egyszer élünk túl! Vagy soha.
A kép forrása: kardker