Írta: Turányi Tamás
A Csöpi presszóról jobb volna egyáltalán nem beszélni.
Tizenharmadik kerület, hát nem néztem meg soha pontosan, a Victor Hugo és a Hegedűs Gyula sarkán lehetett? Kis körasztalok, puffok, nem túl alkoholistabarát tartózkodási közeg, de éjjel-nappal nyitvatartás, de helyszínelés, de standolás és a kihullottak éjszakai élete.
A Költőnek szétesett a műanyag tolla, a rugó kirakétázta a betétjét, elrepült, a Költő megtorpant, ezt nem nézhettem. Adtam neki másik tollat, fel sem nézett, meg sem köszönte.
Mit miért teszünk, ki tudja.
Előtte egy másik fazonhoz ültem le. Vagy ő ült le hozzám. Csúnya lerakódás volt a szemhéján, olyan másnapos, harmadnapos csipaszerűség, de anélkül is rossz volt, hogy odaült. Vagy odaültem.
Szinte sejtettem, hogy megkínál majd egy kezelhetetlen történettel.
Nem nézett ki rendes embernek, nem nézett ki Igazinak. Sört ivott éjfél után, nem tetszett már ez sem. Dehát ott ültünk, mit lehet ilyenkor csinálni.
Iszik, mondta, mert volt egy cserbenhagyásos gázolása, leülte, kijött, és most nincs meg az élet. Neked nem is volt, gondoltam. Vannak szóródó, a gondviselésre érzéketlen emberek, gondoltam. A bűnödet nem velem fogod lesörözni, gondoltam. Színleltem a megértést, de legszívesebben a saját sörösüvegével fejbe kúrtam volna. Mert az én bűneim is jobban fájtak, ahogy ránéztem. Látszott az egérút a szemében. És ha ittál már együtt ilyen fazonnal, akkor tudod, hogy milyen könnyű átlépni a határt, milyen könnyű megbocsájtani magadnak éjfél után, a dolgok élét milyen könnyű lefaragni, tompa sör után, és milyen könnyű nem élni.
A másik kis körasztalnál sakkoztak. Ilyenkor. Csöpi presszó. Aztán a két sakkozó felszívódott, vagy csak a sakktáblát rakták el, aztán egyszer csak három erős ember körbeállta az asztalt, és az asztalnál ülő kettő is erősnek látszott hirtelen, és szkanderozni kezdtek. Nem, nem kigyúrt karok voltak, rosszabb, a természet adta vastagság, amitől alapból félsz.
És amitől félsz, az vonzza a tekintetedet.
Mit bámulod, nyomsz egyet vele, na mondd meg a száddal, szólt be az asztal mellett kibicelő vékony csontú főcinikus; az a fajta, tudod, aki két perc alatt össztánc-szerű kocsmai verekedést provokál, aztán a falnak támaszkodva röhög a műsoron a hiányos fogazatával.
Jó. Átültem, meghátrálni nem volt esély, hát akkor legyen.
A combkarú vigyorgott, vigyorgott. Valami megmozdult, belül, de a gyávaság legyőzte azonnal. Gondoltam. De a combkarú úgy markolt rá a kezemre, hogy az ujjbütykeim egymást morzsolták, fájt. Dühös lettem, a dühtől meg lenyomtam, csattant a kézfeje a műmárvány asztallapon. Bámult, olyan ostobán, hogy ki kellett mondani a kedvenc mondatomat.
Ki kell találni, de kurva gyorsan, miért nem adok revansot, miért menekülök.
Odamegyek a pulthoz, „egy kis kávét kérek, tudom, hogy szar, de kérek”, mondom. Karos presszógép, mindig marad zacc a szűrőben. Csöpi presszó: valódi kávéaroma az atmoszférában maga az ízléstelenség.
A Költő fejét nem látom, eltűnt az asztallap alatt, figyelem, mit csinál. Azért van lent a feje, mert az egyik cipőfűzőjét szedi ki. Ebből mi lesz. Lassan kiegyenesedik, a kiszedett cipőfűzőt belelógatja a poharába. Igyál, Lajos. Háromdecis a pohár.
A Lajos, az is ide járt, mondja a pultosnő kéretlenül. Barátok voltak. Aztán a Lajos, az meghalt, zárórakor bement vécére, de nem jött ki, elaludt. Szép halál. Nem?
Tőle kapta a cipőt, vagyis cseréltek, Lajosnak hótaposója volt, csak hát itt lakott a négyben, neki minek.
Mondtam, hogy meghalt már?
A szkanderossal meg vigyázzon. Berúgik a Róbert, aztán csak na. Elbontja az egységet semmi perc alatt.
Darabig jól érzi magát. Aztán majd jól helyszínelnek. Akarja a bajt? Hát hogy iszik maga. Nem is beszélget senkivel. Azért a Róbertet lenyomta, láttam. De legalább nincs úgy megkukkanva, mint ezek.
Kér még valamit?
Vodkát.
Megy haza? Menjen haza. Berúgott a Róbert.
(1998, Nyíregyháza, Rákóczi panzió)
