Írta: Csengődi Péter
Felváltva pörög és csoszog az élet. Óra az iskolában: csoszog. Megérkeztek a jegyek: pörög. Még két hét a koncertig: csoszog. Találkozás a rokonokkal: pörög. (Hogy megnőttél!) Hatalmas sor a koncert előtt: csoszog. Az emberek már tolonganak: csoszog. Az együttes még sehol: csoszog. A konferanszié húzza az időt: csoszog. Az első pár akkord hallatán az őrjöngő tömeg a kordonnak passzírozza, a benyomódó fémrúd súlyosan károsítja a belső szerveit, vérzés indul meg a hasban, sokkhatás árasztja el a testet, a haldoklás folyamata elindul: pörög.
Kellett, hogy legyen egy határ, amikor még eszméleténél volt, de már éreznie kellett, hogy a kordonnak nyomott testének tartása nem természetes, nem fenntartható állapot. A fájdalom új dimenziója nyílt meg, az érzékek tompultak, minden jel arra utalt, hogy ez végzetes. Hogy abban a pillanatban felfogta-e, már más kérdés. Lehet, hogy teljesen tudatában volt sérülései súlyosságának. Lehet, hogy az agyát érintő ingerek sokasága azonnali kómába merítette, és már eszméletlen volt egy ideje a halál beálltának pillanatában. Lehet, hogy azt hitte, most csak elájul, mint tavaly a tanévzárón, de később már a megszokott ágyában ébred.
„Emlékszem, ahogy percekkel az esemény után fenn álltam a színpadon, és üvöltöttem a dalt. A közönséget időnként nem is láttam a félénk irányuló reflektor miatt, csak a zajongást hallottam a fény mögül. Máskor olyan éles kép fogadott, hogy külön-külön ki tudtam venni mindenki arcát. A képzeletemben a tömeg mégis úgy él, mint a betonkeverőben a massza. A zene dübörgött, az emberek pogóztak, lökdösték egymást, hullámok és örvények alakultak ki. Eközben csak arra tudtam gondolni, hogy a mentősök a lány telefonjában keresik a szülei telefonszámát, hogy értesíteni tudják őket a halálhírről. Haza akartam menni, kivenni az első palack szeszt a hűtőből, ami a kezembe akad, és álomba inni magam, de a menedzser azt mondta, végig kell játszanunk a koncertet. Féltek a pániktól, féltek, hogy esetleg még több életbe kerülne egy tömeghisztéria. Azért éltem a gyanúval, hogy csak a pénz beszél belőlük. Végül is mit számít néhány kiszóródott kavics, ha az építkezés folytatódik? Olyan mesterkélt lett hirtelen minden, megszerkesztett. Elmaradtak a spontán viccek, bolondozások, pár régen játszott szám felelevenítése, idegesen tartottuk magunkat a begyakorolt formához. Előre megterveztem, hogyan hajlok meg a végén, köszönöm meg az estét, és ordítom, hogy ti vagytok a legjobb közönség, miközben egy hang belül irányíthatatlanul dühöngeni kezdett: Dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind! Lemondom az összes fellépést a picsába.”
– Ez nem lehet igaz, lezárják a nyomozást! – üvöltötte a telefonbeszélgetés után, és közben annyira verte az asztalt, észre sem vette, hogy zúzódások jelentek meg a kézfején, sem azt, hogy a hölgy a rendőrségtől még vonalban van.
– Csillapodj, drágám!
– Fogd be a pofád, jó?! Én ezt nem hagyom annyiban!
– Baleset történt, fogadd már el!
– Hogy fogadhatnám el?
– Muszáj! Nem tehetsz mást.
– Dehogynem! Ha kell, saját magam derítem ki, hogy ki volt az a szemét!
– És mégis hogy a büdös francba? Tömeg volt ott, több száz, vagy akár több ezer ember! Egy élet is kevés lenne összegyűjteni, hogy ki hol volt, mit csinált, amikor éppen megtörtént. Azt se tudjuk, ki volt egyáltalán ott! Hallottad az orvosokat, az is lehet, hogy egyszerre öt ember esett neki, úgy, hogy ők maguk is csak sodródtak a lendülettel. Kezded elveszteni a lábad alól a talajt, kezdesz teljesen megőrülni. Megszállott lettél!
– Miért, szerinted mit kellene csinálnom? Üljek karba tett kézzel az asztalnál, várva a szebb jövőt?
– Van egy fiad is, te idióta! Talán róla kellene gondoskodnod. De az utóbbi időben úgy viselkedsz, mintha nem is lenne. Szüksége van rád! Nekem is szükségem van rád!
– Leszarom, neked mire van szükséged! – üvöltötte, mielőtt becsapta maga mögött az ajtót, és elhagyta a házat – Valaki felelős ezért – morogta magában. – Valaki tehet erről.
„A koncert utáni napon hazautaztam a családomhoz, pár napig minden egyes percet velük töltöttem. Hehe… totál az idegeikre mentem. De nem zavart. Aztán majdnem egy napig magamra zártam az ajtót, és írtam róla egy számot. Azóta is minden koncerten eljátsszuk. Néha látom egy-egy ember szemében, hogy azt hiszik, csak vadászom vele a hatást. Néha úgy érzem, csak valami önterápiaként használom. Talán nem tökéletes szám, de segít feldolgozni azt a képet, az élettelen test látványát, ahogy csüng végtagokkal lefelé a kordonon.”
