Írta: Somorčík Sz. Rozália
Szemeiből csak a barna szembogár alatti fehér sávot látta és a fekete gödröket, mikor gyanútlanul kitárta az ajtót. Rögtön be is csapta, látva az őrült tekintetet, amitől ugyan nem félt, de irtózott. Mire ő akkorát rúgott kívülről a préselt papírlemezbe, hogy az lábtalpnyira kilyukadt.
− Olyan vagy, mint egy francia nő. Olyan szép − és vigyorgott hozzá a lepedékes fogaival, mikor újra ajtót nyitott, és szépen megkérte menjen el, mert fáradt, aludni szeretne.
Az ismeretlenre akart gondolni, aki a második megállón szokott felszállni a harmonikás, ötös buszra, amivel reggelente munkába utazott. Úgy állt, hogy a férfi lássa kintről, hogy tudja, melyik ajtón szálljon fel, közelítsen, amennyire csak lehet a szorosra préselődött testek között.
Kék, nem túl vastag orkánkabát volt rajta minden nap, amióta megpillantotta, azelőtt sohasem látta, és egy halvány, szürkészöld, gyűrötten, teljesen szokatlanul körültekert kendő a nyakán.
Állt és őt kereste a buszban, és szinte le se véve róla a szemét felszállt, közelebb furakodott hozzá, amennyire csak lehetett, és ránézett. Teljesen megbabonázta, ő is csak a férfit látta, mintha egy fényalagútban léteznének, melynek falai átlátszóak, kívül álltak az utasok, de hangjukat nem hallották, csak egymásnak éltek naponta tíz percet, reggel hat harminctól, hat negyvenig.
A férfi kiszállt a központban, és eltűnt a siető emberek kötött.
Egy reggel sikerült mellé állnia. Az utasok szétnyíltak előtte, mindent tudnak, segítettek.
Fél fejjel volt magasabb.
− Juraj vagyok.
Ő is bemutatkozott, de hiába vágyta annyiszor, hogy lássa, most nem tudott pár másodpercnél tovább a szemébe olvadni.
Jeremy és Meryl. Úgy érezte, egy filmkockába lépett hirtelen. Megkérdezte, látta-e a filmet.
Kinyitotta a resti ajtaját, és leemelte fejéről a behavazott kapucnit. A hosszú, szürke egérszőrméje volt rajta. Egy régi korba képzelte magát benne. Szeretett a kabátban járni, mert varázsolt, nem volt senkije, így bárkit odaképzelhetett az utca távolába, hogy nézi, főleg őt.
Ott ült a második asztalnál, a bejárattal szemben, bólintott. Ő úgy ült le, hogy ne lássa a férfit. Egyedül megebédelt. Mikor kifelé ment, már nem volt ott.
− Igen – de a szeme sem rebbent, majd elfordította a fejét, mikor beszélni kezdett magáról.
Északról jött, a hegyekből, egy kicsi faluból. Nemrég jött haza Algériából, Oránban dolgozott, mint építésvezető. Építész. Három évig volt kint, két, tíz év körüli kislányával és a feleségével, aki ott nem dolgozott. Otthon tanította a lányokat, vezette a háztartást. Mivel szőke, veszélyes lett volna kíséret nélkül járnia.
Magát látta, amint egy kis ablakból kinéz, ő a férje, őt várja, kint dúl a homokvihar. Tudta, ez rohadtul giccses, de jó volt egy pillanatig ezt elképzelni.
A férfi naponta a combjához nyomta a térdét, miközben beszélt, ő magáról keveset, inkább élvezte a szorítását, kapkodta a fejét, mint a jóllakni akaró madár, mikor ragadozó köröz felette. Még, még egy kicsit, aztán repülök.
Majd egyszer megegyeztek, találkoznak szerda délelőtt kilenckor, az ő lakásán. Megmondta a pontos címét, biztos otthon lesz, és várni fogja.
Egy kerti teraszon kávézott, ő feléje tartott a szokatlan szeptemberi melegben. Először nem látta, de a férfi tekintete bevonzotta az övét. A blúzába benyúlt egy képzelt kéz, és piros mellbimbóihoz ért. Az időváltozást jelző, néha erősebb, néha gyengébb szél meg a szoknyáját akarta.
Az oldalhasítéknál próbálkozott újra és újra. Sikerült neki. Az ágyékig emelte a könnyű selymet. Megmutatta őt neki. Hagyta.
Rákérdezett a lyukas ajtóra, és felakasztotta a kabátját. Ő a kendőről kérdezett. Azt mondta, ez egy arab higab, és megmutatta őrajta, hogyan tekerik a fejükre az arabok, óvatosan, hogy ne nagyon érjen hozzá, a haját összekócolta.
Tegnap látta őt újra, épp egy bankból jött ki. Ő lassan lépkedett, nyakánál szorosabbra fogva rövid, bélelt bőrkabátját, még ebben is fázott. Nem volt hideg. Nyugtatta magában a fájdalmat, amit fél órája okozott egy rutin, orvosi ellenőrzés. Napszemüvege mögül periférikusan követhette a férfi szemét, amit ugyan az idő megöregített, de a szerelem ott volt, beleégve, mint a borostyán. Ő már egy másik férfit látott benne, akit már elfogadott, és kóstolgathatott, amennyi csak jól esett belőle.
A falhoz állított fotelekben ültek, teát ittak, és a fehér ágyra néztek.
Érezte a saját szagát, ahogy a tiszta lepedőn végigfeküdt, és amikor a férfi fölé helyezkedett, már félt, mint a kivégzés előtt hipnotizált állat. Nem volt benne testi vágy, csak valamilyen megmagyarázhatatlan megadó gyengédség.
Egy, kettő, három, számolt, miután megmártotta magát benne, csak néhányszor, aztán minden mellé ment, a csók is, az elefántcsont színű folyadék is. Mert hiába akart élete végéig hűséges maradni, a szerelem ellen nem tudott védekezni. Látta a szemében, hiszen ez semmi, nem történt semmi, majd elmúlik.