1.) A várbörtön mélyén hosszú-hosszú büntetését töltötte egy rab. Az őrön kívül éveken keresztül nem látott senkit. Nem sok idő elteltével − más élőlény nem lévén a cellában − egy bolhával kötött barátságot. Az oktalan állatról hamarosan kiderült, hogy idomítható. Nem véletlen, hogy odakint bolhacirkuszt csinálnak − gondolta a rab. Telt, múlt az idő. Egy évbe telt, amíg megtanította a bolhát a díszlépésre. Egy másikba, amire elsajátította a célba ugrást. Sok más kunsztot is sikerült belenevelnie az évek során, és közben mind meghittebb lett közöttük a kapcsolat.
− Ha én a bolhámat megmutatom valami cirkuszigazgatónak... − erre gondolt a rab a kiszabadulásához közeledve, míg aztán annak rendje és módja szerint el is következett a várva várt nap. Emberünk első útja a közeli cirkuszhoz vezetett. A direktor első szóra fogadta. A volt rab benyúlt az inge alá, és az asztal szélén heverő fehér lapra helyezte a meglepetésnek szánt rovart. Így szólt:
− Nos, itt van ez a bolha … − Az igazgató várakozóan nézett előbb vendégére, majd a papírlapra. Néhány másodperc múlva a kissé hosszúra nyúlt hatásszünetben felemelte karját, odanyúlt, és a hüvelykujja körmének hátával szétnyomta az állatot. Kérdően nézett fel vendégére:
− Igen, és...?
2.) Az öregember a hosszú őszön gyakran kijárt kertjébe. Derekát ropogtatva nézegetett fel a cseresznye- és barackfáira, visszaemlékezett a rengeteg hátfájdító permetezésre. A szőlőlugasok sárguló hulladozó levelei között felfedezte a katicákat. A kedves kis pettyeseket már régen barátságába fogadta, tudván, szövetségesei, mert nagy étvággyal pusztítják a levéltetveket. Tudta az öreg, hogy a november után mind elpusztul, amelyik nem talál magának rendes védett helyet.
Nagyszerű ötlete támadt. Összeseperte a napon megszáradt leveleket, és az ereszcsorgón belülre hordta. Oda, ahol nem éri sem eső, sem hó. Minden egyes villahegynyi lomb után félbehagyta a munkát és elindult a szőlőlugas alatt. Féltő gyengédséggel szedegette a katicákat kérges tenyerébe. Azok, mintha tudták volna, hogy gondoskodnak róluk, megadóan tűrték. Az öreg markának mélyén behúzták lábukat, nem mozdultak. Amikor a levelek közé gurultak, még egyszer szétnéztek hová kerültek, aztán elvackolódtak.
3.) A kert gazdája az első tavaszi napon óvatosan bontotta meg a halmot. Örömmel hívta a feleségét: nézd csak, mind megmaradt. Bementek a házba, és az ablakból figyelték miként kél szárnyra egy-egy katica. Az öregember előbb csak halkan magában kezdett el dúdolgatni, "katicabogárka, szállj fel az égbe...". Aztán már a párja is, csak úgy csendesen. Nem telt bele fél perc, amikor iszonyatba dermedt a tekintetük. Egy csapat veréb darázsrajként surrogott rá a szétbontott levekre, és valamennyi katicát felfalta.
