Írta: Szőke Imre
Pénteken, kora este felhívott Éva. Tudok-e valami programot, helyet, ahol sok ember összegyűlik, szórakoznak, zenét hallgatnak, egymáshoz szólnak emberi hangon? Mondtam: semmit sem tudok. A Rákóczi Restaurant teraszán kevergettem a kávémat, rendeltem magamnak sült krumplit éppen. „De nem hasábot, hanem karikát legyen szíves!” Ezen kívül más tervem nem volt. „Gyere ide, ha van kedved, Éva!”
Korábban néha megdörrent az ég, a tér fölött átlebegett pár sötétebb felhő, lassan, komótosan, okosan, mint a keselyűk. De nem lett vihar. Csak mintha madárlábak totyogtak volna a betonon, és fölöttünk a csíkos vászonernyőkön: fél órás, jelentéktelen eső.
A szemközti asztalhoz ekkor alacsony, módfelett sovány, kopasz férfi ült le: Gray, az angol.
Piros pólót viselt, farmert, vadonatúj sportcipőt. „Hi everybody!” Úgy viselkedett, mint egy igazi törzsvendég, mert az volt. Hátát kényelmesen a falhoz vetette, lábait előre nyújtotta, korsó sört, és rántott húst rendelt magának.
Gray még a rendszerváltás idején költözött Budapestre. 1992 nyarán a Tilos az Á-ban hosszúra tervezett tartózkodásának legfőbb okát is feltárta előttem. Nottingham, ahonnan elszármazott tele van hozzá hasonló pasasokkal, egymás képét unó britekkel, akár a sör buborékkal. Itt Pesten viszont a konnotáció más. Graynek angolnak lenni Magyarországon sokkal érdekesebb.
„Egész héten dolgoztam, bassza meg, most meg lesz eső. Angol idő van, Imre, fucking angol idő” − mondta, és dühösen nézett a keselyűk szeme közé. Ingerültsége valódinak tűnt, de mindig kiszámíthatatlan maradt, robbanásszerűen fordult át nevetésbe, és ilyenkor a legegyszerűbb választ is képes volt úgy kezelni, mintha eget verő poén hangzott volna el. „Jön a hétvége Gray, nehogy már strandidőt akarj!” Apró arca összegyűrődött a vigyorgástól, kicsi, világoskék szemei csillogni kezdtek. „Ja, kibaszott weekend time, bassza meg, hahaha!”
Grayvel folytatott beszélgetésben az élet − úgy általában − szánalmas, abszurd átverések sorozata, amelyek arra sem méltók, hogy leleplezzük őket. Rohadt bohózat. Bármely tény, amit egy adott pillanatban megemlíthetünk csupán a jéghegy csúcsa, és hogy a mélyben micsoda hatalmas, sötét tömeg lopódzkodik még felénk, arra szinte utalni is fölösleges. A legjobb és valószínűleg a legtöbb is, amit tehetünk: baráti társaságban állni a bárpultnál, részeges, lefegyverzett szamurájként venni tudomásul, hogy nem adatik számunkra méltó küldetés, sem tökéletes pillanat a halálra. Utódainkra hagyott örökségünk: a viccesen széttárt kéz, hideg sör, és mindenekfölött masszív gúnykacaj.
„Kezdődik az Olimpia, Gray. Nem mész haza megnézni?” Végigsimított kopasz fején, hidegen mosolyogva válaszolt. „Az tévén nézni kell, bassza meg, csakis tévén.” Szemüveges, ötvenes férfi bólintott erre jóváhagyólag. Gray az ő „nemdohányzó” asztalához kéredzkedett oda, mielőtt leült. Magam is csont nélkül elfogadtam a választ, temetkeztem volna vissza a folyóiratba, amelyet addig olvastam, de Gray folytatta. „Tudod mennyi pénz az, csak megnyitó? Nyolcszáz font, fucking bassza meg. Egyetlen érdekes száz méter sprint, tudod milyen sok kurva font?” Nyomós érvek szinte bármi ellen. Viszont túlságosan pőrék, semmiképp sem nevezhetnénk eléggé szánalmasnak és abszurdnak őket. Gray kézfejei tehát hirtelen kifelé fordultak, arca megint összegyűrődött, mint egy kiöregedett sprinteré, aki célba érve talán összeroskad. „Az legfőbb szponzorsz the Olympic Games, a Coca Cola és McDonald’s, baszd meg!” No igen. Erre már egy nagyon kövér, ősz férfi is felfigyelt a harmadik asztalnál. Szimpatikus, bariton hangon szólalt meg. „Úgy tudom, csak egyféle sört lehet kapni minden stadionban!” „Hahaha!” Gray egészen tűzbe jött, ide-oda fészkelődött a székén, kezei csak úgy röpködtek a levegőben. „Az igen, de ha én megyek egyetlen érdekes száz méter sprint, nézem, és van rajtam póló: Pepsi Cola, akkor azt nem lehet!” Elhűlve az igazságtalanság hallatán hümmögtünk, nevetgéltünk mind a négyen. „Ja, levetetik rólad az inget is”, Gray kijátszotta az utolsó adut. „Én adok nyolcszáz font, mondjuk fucking monumentál megnyitó, és akkor NEM LEHET. Ez mi?”
Elégedetten dőltem hátra. Sokkal jobb tévén nézni az ilyesmit, mint élőben, Graynek igaza van.
Ugyanakkor eszembe jutott, '94 nyarán hogyan változtattam át Grayt, a vicces kedvű angolt tébolyult harci géppé. A Vörösmarty mozi büféjében ültünk népes, nemzetközi társaságba vegyülve, én pedig újmódi szokásom szerint mindkét tenyeremen csikung golyókat pörgettem. Gray ezt nem bírta elviselni. Minden határon túlmenően szánalmas és abszurd dolognak tekintette. „What the fuck are you doing?” Szó szót követett ezután, Gray kegyetlenül leszólt minden spirituális hülyeséget, amelyekkel szerettem elfoglalni magam. De bármit is mondott akkor, én automatikusan visszakérdeztem: honnan tudod? Ez a módszer végül kisütötte az agyát, mintha mikrohullámú sütőbe tettem volna. Szája szélén fehér lepedék jelent meg, fölpattant és nekem rontott, mit sem törődve azzal, hogy a mellkasomig ér. „You are a total failure (te abszolút kudarc), baszd meg, fuck you fuckface!” − kiabálta közben, s mint vérmes fox terrier valami nagy testű kutyának, talán a torkomat is elharapta volna, ha Patrick, New York-i szociológus barátunk le nem fogja. Attól fogva inkább csak otthon pörgettem a csikung golyókat, Grayvel pedig, ha csak lehetett kerültük egymást. Véletlenül láttam még egyszer azon a nyáron, késő éjszaka a Mária utcában. Fekete bőrdzsekit viselt, és összekaristolt motorháztetőre döntve kefélt egy vastag combú, szép arcú lányt, aki vagy festő- vagy énekesnő lett azután, nem emlékszem.
Mire idáig jutottam képzeletben és gondolatban, megcsörrent a telefonom, Éva társaságra vágyott. Miközben beszélgettünk, egyet-kettőt még dörrent az ég, és ő azt mondta szívesen jön, csak ne a Rákócziban legyünk, inkább menjünk át a Csigába, vagy bárhová. „Miért, mi a baj ezzel a hellyel?” − kérdeztem. „Kinn ülök a teraszon, jó a társaság, lehet cigizni, szórakozni, és csíkos vászonernyők alól bámulni az esőt. Igazi angol idő van.”
