Hosszú sorokban kígyóztak a Hamletek, a Szag-múzeum bejárata előtt, japánok, oroszok, németek, amerikaiak, egy magyar turistabusz utazói is, akik megváltották a drága jegyeket, és egy szűk előcsarnokban zsúfolódtak össze. Itt le kellett adni a  fényképezőgépeket, táskákat, és fel kellett venni egy olyan szkafanderszerű ruhát amelyből csak az orruk  látszott ki, egyébként hermetikusan  záródott a bokákon, és minden testnyílás azon belül került, de nézőkén kiláttak  belőle,  és hallottak is a fejbúra alatt.

A vidám hangzavarban a társaság hamar átöltözött − ez az első terem afféle zsilip, amelyből azután több következik, valamennyi dupla ajtókkal zárul, és addig nem nyílik ki a következő, amíg a másik be nem csukódik. Így választják el egymástól hermetikusan a múzeumi termeket.

Az első teremben sötétség fogadta a csoportot és csend − és valami illat… Voltak, akik felismerni vélték, mások csak szaglásztak a levegőbe mint a vadászkutyák, ha szagot fognak, találgatták sokféle nyelven. Mikor egyszercsak a kivetítőn megjelent egy óriási cici, egy félrebillent fejű csecsemővel, aki szopás közben aludt el, és a szája sarkából kibuggyant az utolsó korty anyatej − a szag az anyatej szaga volt. Igen, ilyen volt, nosztalgiáztak a felismerők és ilyen volt(?)− kérdezgették a tápszereken felnőttek.

És vonult a csoport teremről teremre. Kezdetben csak a szagok a sötétben, aztán a kivetítőn az eredete. Nem kellett tolmács, a szag világnyelv. Legfeljebb nem elég nagy a szókincsünk hozzá. Állítólag tízezer illatot képes az ember megkülönböztetni sok-sok gyakorlással, de a tizedére se kíváncsi. A múzeumi séta elején a mezők, kerti virágok termei következtek − mindenki örömmel ismerte fel kedvenceit, parfümét. Aztán az erdők, mocsarak, vizek, tenger összetettebb illatai töltötték be a termeket, a szaglósejtek elkényelmesedett receptorai idegesen kapkodtak a levegő után. Majd  jöttek a forgalom büdösei,   a mosószerek szagai, az ételek illatai, a sajtok, a frissen sült kenyéré. A japánok nem ismerték fel a  slambuc szagát, mi meg a szusiét. A fűszerek termeiben mindenkinek voltak pótolnivalói. A foghagymától a fahéjig, a  borsikafűtől a kurkumáig − már szinte be se tudták fogadni a sokféleséget a látogatók, ahogy ez a múzeumokban máshol is előfordul.

De aztán sorjáztak a termekbe töltve a durvább illatok is. Sokan már befogták volna az orrukat, de a kezük a szkafander rabja volt. Jöttek az állatok szagai: disznó, birka, ló, tehén, görény, büdösborz. A kismacskához szokott szinglik nem győztek fintorogni. Szinte felüdülés volt az emberszag  szekció, a Homo  Odoris. A cigarettafüst szaga, kocsmaszag, jamos zokniké, izzadtságszag  után  a punci és a makkszag. Egyes hölgyek  papír zsebkendőt tömködtek volna  az orrlikaikba, de kezük fogva volt a zárt overálban, szűköltek,  mintha most érzékelték volna először, de amikor megjelentek a vásznon, hogy honnan származnak, elszégyellték magukat. Még a férfiak is, amikor hatalmas fenekek jelentek meg, táguló nyílásaikkal. A tömeg szinte sietve tántorgott az egyik teremből a másikba, pedig még ezután jöttek az ürülékes termek, a dögszagok, a leprás seb kipárolgás, és a hullaszag.

Egyes látogatók elhányták magukat itt − még szerencse, hogy a sűrűje a  szkafanderben maradt −, ami kifolyt, azt a teremőrök habokkal lokalizálták, hogy ez a  kellemes illat ne rontsa el a múzeumi bemutató élvezetét, a műalkotások befogadását. Mások sírva vánszorogtak tovább, sokkolták őket a szagok, és a zsilipszobákban akartak maradni, de kiterelték onnan őket az őrök − jön a  következő csoport. Pedig ezután jöttek a krematórium szagok, a kiömlő vérszagok, és a vegyi anyagok szúrós szagai, a könnygázok − ezek a termek csak fakultatív voltak látogathatók −, utcai tüntetési gyakorlattal − és csak gázálarcban .

A történelmi szagok termei vezették le a feszültségeket. Ezek kombinált illatok voltak, a lelőhely adja meg a varázsukat, a személyhez kötődés. Az egyikben az az illat volt szagolható, amely Tutanhamon sírkamrájából áramlott ki, amikor a régész Carter kibillentette az első kőkockát, és kiszabadult a háromezer éve elzárt levegő illata. Az első Holdra-szálláskor rögzített Hold-szag, illat  Napóleon kriptájából, Hitler égett szaga, Szemirámisz függőkertjének virágillat egyvelege, a szuzai menyegző nászéjszakájának buja illata. Egy slukk Louis Amstrong  trombitájából. Hirosimai szag,  az atomrobbanás percéből, egy hűtőpalackba belesülve, Sztálin szájszaga, még a mauzóleumából kilopva. Mustárgáz szag egy I. világháborús hadszíntérről. És végül − sok rajongó megőrült érte − Jim Morrison utolsó lehelete a fürdőszobából, ahol kábítószer túladagolásban meghalt, és amelyet már nem tudott belélegezni haláltusájában.

A kijáratnál, ahogy ez más múzeumokban is szokás souvenirként, ajándéknak illatokat lehetett vásárolni kis fiolában, borsos áron. De mindenki megkapta emlékül az előző csoport szkafanderéből összegyűjtött szagmintákat. Sokan a sajátot szerették volna, de a felvilágosították, hogy nincs értelme: ilyen merítéssel minden náció egyforma büdös.

Mégis legtöbben az „Édesanyám  húslevesé”-nek illatát  vásároltuk az előcsarnokban, mert − üzleti fogásként − ez volt ráírva. Hogy legalább az illúziót hazavihessük, hogy még itt Dániában is ismerik, hogy valamit megőrizhessünk abból, aminek a receptjét elfelejtettük lejegyezni, ami már visszahozhatatlan, és olyan személyes, hogy ki se kell hozzá nyitni az üvegcse dugóját.