Írta: Dávid József
Újságíró vagyok. Bár erről papírom nincs, de gyerekkorom óta az szerettem volna lenni. Helyette jogász lettem, akikből Tiszát, Dunát lehet rekeszteni.
Szerencsére adódott egy lehetőség, hogy a helyi újságnál külsősként bedolgozhassak.
Nemrégiben tartották a Városi Színházban a Magyar Vers Ünnepét. Jó téma, egyből lecsekkoltam a szerkesztőnél, hogy hadd mehessek én. Jut néhány sor a lapban, ezt rutinból megoldom, és a tiszteletdíjból kifizetem az elmúlt havi albérletet. Megkaptam a munkát.
Megbeszéltem a szervezővel a dolgot, mondta, hogy az előadás kezdete előtt húsz perccel legyek a művészbejáró portájánál, keressem őt.
Szokásommal ellentétben pontosan érkeztem. Mondtam a portásnak, hogy kit keresek, és az előadás miatt jöttem.
A portás fehér lett, mint egy pingponglabda, és elkezdett üvöltözni, hogy − Biztonságiak, biztonságiak!
Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert emlékezem szerint semmi köz-, vagy a színház erkölcseibe ütköző dolgot nem követtem el.
Két gardróbszekrény méretű ember azonnal ott termett, és két oldalról felemelve elkezdtek cipelni valahová. Legalább nem kell koptatnom a cipőmet, gondoltam, pozitívan értékelve a helyzetet, mint tette ezt Brian, a kereszten az életéről szóló filmben.
Néhány perces folyosói bolyongás után berúgtak egy ajtót, mint Bruce Willis megannyi Die hard című filmjében. A tábla szerint a sminkszoba volt.
Rövid parancsok, kiabálás, rohangászás, akár a hangyaboly a Királynő ébredése után. Nekem esett három nő. Az egyik tépte le rólam a ruhát, amit sajnáltam, mert az alig használt farmert két hete túrtam egy turiban, a másik meg a hajamat vágta, fésülte, kócolta, majd kezdte újra, a harmadik pedig az arcomat kente be, púderozta, és mindenféle kencéket pakolt rá, akár egy derék kőműves. Az öltöztető miután levágott mindent rólam, egy szmokingot próbált rám aggatni. A szmokingról azt tudom, hogy a pingvinek nemzeti viselete, amit az emberek lenyúltak tőlük ünnepi alkalmakhoz, csak nem áll olyan jól rajtuk, mint a derék madarakon
De ez még semmi. Mellettem ugrál egy fazon. Az ügyelő. Üvöltözik, mintha süket lennék. Azt ordibálja, hogy már egy órája itt kellett volna lennem. Meg, hogy a késésem miatt nem csúszhat az előadás. Meg tudom-e, hogy melyik verset adom elő? Ekkor térek csak magamhoz.
− Milyen verset? − kérdezem, mint egy felső tagozatos iskolás, aki nem készült az órára.
− Hát Aranytól a Walesi Bárdok. Maga lesz a kezdő szám. Mi van magával, csak nem izgul? − kérdezi gúnyosan.
Közben az ügyelő üvöltözik, osztja az észt a munkatársainak, nekem meg a vérnyomásom a decibeljeivel arányosan megy fölfelé.
Az ügyelő feje olyan, mint egy cékla, a fogsorára ráférne egy fogorvosi kezelés, de csak az előtt, mielőtt kiverem az összeset. A lehelete bagó, és sörszagú. Legalább borozna, mert én azt szeretem.
A csajok jó munkát végeztek. Úgy nézek ki, mint egy hímringyó nagykövet valamelyik meleg felvonuláson.
Azért nagyjából összeállt a kép, hogy nekem kell elszavalnom a Walesi Bárdokat. Sok verset megtanultam életemben. Egyedül épp a Bárdok az, amit ma is tudok kívülről.
A két izomagy megemel, visz a színpadot határoló függöny széléhez, ahonnan be kell vonulnom. Mint Ceasar Rómába, vagy mint XVI.Lajos a guillotine alá?
Az ügyelő még mindig fojtott hangon magyaráz. Rusnya virágmintás ing van rajta, és nadrágtartót visel. Meg kis virágos fülbevaló a fülében. Olyan cuki darab.
Egek! Hol vagyok?
A polgármester befejezi a beszédét. Illedelmes taps. Nálam meg a vérnyomás a 330-at veri.
Legalább ez a hülye ügyelő ne ugatna, meg különben sem értékelem a dauerolt hajú férfiakat.
Egy enyhe nyomást érzek a hátamon, aminek a következménye, hogy a színpad közepén állok. A Patakinak az Eddából könnyű volt. Neki csak egy kör közepén kellett állnia.
Nézek ki a fejemből, mint egy tengeralattjáró kapitánya a periszkópon keresztül háborús bevetésen. Nem látok semmit a sok reflektor miatt.
Vegyük sorba. Ez egy rémálom. Verset kell mondanom. Eddig rendben. Ezt megoldom. De ott a hülye ügyelő. Nahát, ez nem O.K. Nem baj, mindjárt úgyis felébredek.
Megfogom a mikrofont. Jé, érzem a fém hűvösét. Tehát mégsem álom? Akkor most a valóság (színpad) talaján állok?
Eddig eltelik néhány másodperc, amíg rájövök, hogy ez a nagy, büdös, illetve finom parfüm, arcszesz illatokkal átitatott valóság. A közönség azt hiszi, hatásszünet. Nekem a világvége.
Belekezdek:
− Edward király angol király.......
Beugrik az ügyelő képe, ahogy ordibál. Markolom a mikrofonállványt, nyúlok a nyaka felé, és kezd vinni a lendület.
− Ne éljen Edwárd.........
Ezt már elég erőteljesen mondom. Megy tovább a vers. Egyre inkább ott vagyok Wales lankái között, érzem az angol fosztogatás bűzét, és az ügyelő sörszagú leheletét:
− Ne éljen Edwárd.........
Már önkívületben üvöltöm a verset. Előttem az ügyelő pofája. Ha itt lenne, biztos, hogy befizethetne egy arcplasztikára. Természetesen amihez nem jár OEP támogatás.
− Ötszáz bizony dalolva ment ...
Nekem most elég egy ügyelő. Hátamon csorog a verejték, izmaim megfeszülnek, a súgó halkan könyörög, hogy a mikrofont ne roppantsam ketté.
Vége a versnek. A Színházban néma csend.
Az nem érdekel, hogy felnégyelnek, karóba húznak, letépik a körmeimet. De hogy a szerkesztőm még be sem érek a szerkesztőségbe, már elkészítette a katapultot, amivel röpülhetek, ezt sajnálom.
Ekkor robban a bomba. Hatalmas tapsolás, fütyülés, lábdobogás. Változtatnak a világításon, és azt látom, hogy a közönség felállva ünnepel. Én meg állok a színpadon, mint a Túró Rudi a lakodalomban.
Ekkor bejön egy fazon, fényképről ismerem, ő a rendező. Meghajol, engem is meghajlít. Még kétszer. Mint egy jancsiszöget.
A kulisszák mögött nekem esik:
− Barátom, ne haragudjon. Tévedés történt. A színész, akit felkértünk az előadásra, beteg lett. A helyettese, akit kértünk, szintén. De erről az előadás kezdete után értesítettek. Azt hittük, hogy ön a beugró. Fantasztikus volt az előadás. Azonnal leszerződtetem. Mondjon egy összeget, és én megduplázom.
Szerencsére, látta az előadást egy kollégám. Ő írta a cikket, amit nekem kellett volna írni.
Azóta a Színházban drámai szerepekben rosszfiúkat játszom. Minden esetre az ügyelő kerül engem. Pedig, ha meglátom, biztosan sikeres lesz az előadás.
