Írta: Réti János

Olga – nevezzük Olgának –, az orosz fababa csak bámult maga elé a belváros napsütötte délutánjában. Haja frufrura vágva, fején könnyűnek látszó kapucni, két keze elöl, a melle alatt  egymásba kulcsolva. Mint annak, aki hideg templomban imádkozik. Vagy valami ilyesmi. Az emberek ott jártak keltek előtte a nyári verőfénytől hevülő aszfalton, attól függő tempóban, mennyire kellett időhöz igazítani lépteiket.
Nekem nem volt sietős a dolgom. A buszom, menetrendje szerint, csak 9 perc múlva jött, a megállótól meg talán 15-20 méterre voltam. Fölösleges lett volna szaporázni.
Annál is inkább, mert észre vettem az asztalterítőnyi, kirakodás mellett, a betonon,  kinyújtott lábbal, kalapban  üldögélő férfit, akinek a  „kínálatában” ott volt Olga, a körülbelül 20 centi magas, fából készült, láthatóan orosz figura, még a Matrjoskák előtti időkből vagy tíz más, játék, plüss állatka, baba, lendkerekes autó, felhúzható rollerozó bohóc, meg ilyesmi társaságában a járdán. Egy régen volt gyerek, gyerek vagy unoka megunt, kidobott, valamikor örömszerző, szeretett játékai.
Olga piros ruhát, világoskék, kapucnis felsőt viselt, halvány arca körül sötét haj, benne Madonna-tekintet. Az olajfesték ahol nem kopott meg, ott elkoszosodott rajta.
Megálltam a kirakodás előtt és nézelődtem. A kalapos férfi csak annyit mondott: tessék választani, ha valami tetszik az úrnak! Nem szóltam rá semmit, és ő se szólt többet, csak bámulta a járókelőket.

Én is továbbléptem. Hát melyik tetszett volna, és minek? Mentem a megálló felé. Vagy tíz méterrel az árusító koldus után ült a járdán a másik koldus. Ő nem kínált semmit. Valami tálka, talán üres, margarinos tégely volt előtte, és várta, hogy dobnak bele neki valakik, valamennyit. Nem dobtak. Mentek tovább. Néha egyik másik arra járónak „beszólt”, hogy segítsen valamennyivel. A legtöbbje nem tudott segíteni…

Már épp elléptem előtte, amikor hallom, hogy átszól a „szomszédjának”, kiabálván, hogy mit akar azzal a sok ócskasággal? Ne röhögtesse ki magát! Azt hiszi, venni fognak tőle?
És várt tovább.
A másik nem válaszolt, csak őrizte, amije volt. Még nem járt a buszomra az idő, ezért hirtelen sarkon fordultam, és visszamentem az első koldus kirakodása elé. – Mennyi az a baba? – kérdeztem. – Adjon 150 forintot, ha gondolja, és a magáé. Nem gondolkodtam, adtam neki 200-at, és felvettem a babát. A megálló felé még forgattam, nézegettem kicsit, főleg azért, hogy lássa a másik koldus: az életben igenis mindent meg kell próbálni! Másképp nem megy! Miért? Lehetetlen, hogy jön egy pali, akinek kell, mondjuk a baba? Valamiért. Csak!
A kis orosz lánykának az Olga nevet adtam, és betettem a táskámba.
Jött is a busz. Utaztunk haza.

(Epilógus: Már útközben, a buszon elhatároztam, hogy a történetet megírom, Olga meg ott lesz valamelyik polcomon, miután megsúroltam, és szerencsét hoz nekem. Mert, mi másért viszem haza? Aztán belekezdtem a megírásba, de nem jutottam harmadáig se! Nem folytattam. Nem írtam meg. Valamelyik költözésnél pedig hagytam még azt is, hogy Olga „kidobódjon”! Rondán nézett ki. Most aztán mégis megírtam a történetét. De hol lehet Olga? Mi van vele? És mit gondolhat rólam? Pedig kitettem az internetre is…)