Írta: Standovár Ágota
„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak,”
Prédikátor könyve 3.1
Mindennek, ami van, lennie kell kezdetének és végének is. Vajon miért érzem mégis úgy, írnom kell neked? Írni, függőágon.
Kezdjem ott, hogy kerülgetem a papucsot? Fel kéne emelnem, levinni az előszobába, betenni a cipős szekrénybe. De én ott hagyom a szoba közepén, mert tegnap reggel te léptél ki belőle.
Közben az jut az eszembe, hogy este, amikor anyáddal beszéltem, bordáim kiszorították tüdőmből az aliglevegőm.
Elmondtam, nincs bajod, jó helyen vagy, a közösség befogadott. Erre rám zúdította, hogy 6 éves korodban napokig imádkozott érted. És Isten visszahozott a klinikai halálból, meggyógyított, de valamit mégis elronthatott benned. Mert hiába a tehetséged, tönkreteszed magad és a körülötted élőket. Már nem tud rajtad segíteni, beléd öregedett. Nem hisz semmiféle programban, mégis azt kívánja, legyen erőd és kitartásod hozzá.
Vagy ezt mégse írjam le neked?
Inkább meséljek arról, hogy tegnap felhívott a barátom, részegen, mondta, csak mondta a semmit, annyi időt sem hagyva nekem, hogy közbevágjak. Írjam le, hogy őt hallgattam, de téged láttalak, ahogy ülsz a számítógépem előtt, hangosan fogalmazod a levelet, amit írsz. Amikor befejezed az írást, felállsz, a szőnyegpadlóra borítod ócska táskád tartalmát, leguggolsz, válogatsz a ruhadarabok között. Egyik sem a tiéd, mind kölcsönbe kaptad, mert otthonról, csak az igazolványaidat és a telefonod hoztad el.
Félre hajtott fejjel figyellek, majd hozzád lépek. Átölelnélek. Mégsem teszem meg. Kiveszem kezedből a kockás inget, összehajtom. Felszedem a szétszórt pólókat, nadrágokat, és becsomagolok helyetted. Gondoskodóan, mintha én lennék az anyád. Rövid idő alatt rájövök, arra használom az anyaszerepet, hogy nőként távol tarthassam magam tőled.
365 napra mész el, szándékod szerint, én pedig elkísérlek a hegyre vezető falépcső aljáig, mert ezt kérted.
Ülünk az autóbuszon. Hüvelykujjad folyamatosan simogatja kézfejem. Túl gyorsan érkezünk meg.
Nézem a lépcsősort. Egyik cigit a másik után szívjuk el. Búcsúznunk kéne. Végre megszólalsz. Azt mondod, jó lenne, ha elkísérnélek a házig. Itt az utcán mégsem pakolhatsz ki a tengerészzsákomból.
Logikus érvelés. Fokról fokra követlek.
Fent már várnak rád. Férfiölelések.Újra és újra kezet rázok. Zavarban vagyok. Az üvegfal mögül is többen figyelnek.
Megpróbálok belekapaszkodni tekintetedbe, de te már 20 kilométer és 364 nap távolságra vagy tőlem.
