Olyan mélázva üldögéltem a Manhattan-félsziget csücskén a dús lombú fákkal benőtt parkban, mint valamikor hajdanán a Tisza és a Szamos egybefolyásánál Namény fölött, Olcsvaapáti alatt. Akkor is a vizet néztem, és a zöld levelű ágakat éreztem a hátamnál. És akkor is figyelemre méltó alkalomnak gondoltam a kivételes földrajzi együttállást: két víz találkozik egymással, én meg velük. Manhattan két oldalán a Hudson és az East River érkezik az óceánhoz, és íme, én is ideérkeztem. A folyók persze itt már nem folyók, mert alig látszik a másik partjuk, és tengerjáró hajók hasítják tekintélyes hullámaikat. Egy közülük éppen az imént hozott vissza a Szabadság-szobor tövéből, a másfél-két mérföldnyire lévő kis szigetről. A fedélzetről csak apró zöld foltocskának tűnt a park, szinte elveszett a felhőkarcolók tövében. A valószínűtlenül hatalmas épületek nyomasztóan borították be a szemhatárt.
Ez hát New York... Felfoghatatlan nagysága sokadszor kerített hatalmába ugyanazon a napon. Az első olyan szeglete a világnak, amely pont olyanként fogadott, mint amilyennek sejtettem. Talán azért, mert a földi halandó, így magam is, annyiszor találkozott vele filmen, képen, könyvben, hogy már-már ismerős a környék. Tudtam, hol bukkanok a Centrál parkra, hogy az ENSZ-palota csak egy kis épületecske a többi nagy között és azt is tudtam, hogy az Empire State Buildingre fogok felliftezni szemügyre venni a várost. Várt engem New York.
Megunván a sárga taxik tülekedését, pont kapóra jött a hajóút, Magam mögött hagytam a nyakfájdító épületdzsungelt, a füstöt, a zajt, a rohanást. Vissza se néztem egész úton. Görcsösen szorongattam a fényképezőgépem, mert alig húztuk fel a horgonyt, a kapitány hangosbeszélőn figyelmeztetett: vigyázzunk értékeinkre. Kedélyeskedve tette hozzá; a tolvajok nem szakadt csavargók képében közelítenek. Eleganciájuk vetekszik a Wall Street legjobban öltözött üzletembereiével. Ez is New York, gondoltam magamban. Valahol felsejlett gondolataimban, hogy az egyik krimiben olvastam erről. Csalódás. A Szabadság-szobor is. Alatta felirat figyelmeztetett ugyanerre. Amúgy az emlékmű szóról szóra olyan, mint amilyet olvasmányaim után vártam.
Az első hajóval visszajöttem, és alig vártam, hogy a parkban egy kényelmes padon kinyújtsam lábaimat. Háttal a kolosszusoknak, arccal a friss leheletű tengernek. A füvön mókusok szaladgáltak, és olyan szelíden ettek az emberek markából, mint itthon a galambok. A kegyetlen hőségben mindenki igyekezett valami árnyékot találni. Nekem szerencsém volt. Még egy kis kutacska is csobogott mellettem. Újabb hajó érkezett a park széléhez és a mutatványosok megkezdték kunsztjaikat. A rap táncosok és a kígyóbűvölő műsora a parkbélieket is odavonzotta. Megritkult körülöttem a tér. Ekkor találkozott a tekintetem Patrickéval.
A nevét csak később tudtam meg. Amikor odapillantottam, még nem is sejtettem, hogy a későbe hajló délután parkban töltött utolsó óráiban vele fogok diskurálni. Kis sátra elől eltűntek a hátak így felfedeztem, hogy CD lemezeket árul. Nocsak - gondoltam magamban. A meglehetősen borostás arcú, woodstocki korú férfi szeme invitálóan villant. Na, jó - kászálódtam fel lustán, lássuk, mid van.
A kötelező „helló, hogy vaggyal” üdvözölt, és kíváncsian fürkészte arcomat. Én is érdeklődtem hogyléte felől, lévén itt ez a jónapot, aztán pedig éreztem, hogy megbizsereg bennem valami. A lemezkollekció, amely elém tárult, megdöbbentően vonzónak bizonyult. Egymás után vettem kézbe a dupla, tripla albumokat, találtam tízes gyűjteményeket is. A tartalomjegyzék egy közepesen zenekedvelő embernek is azonnal vásárlást diktált volna. Operaslágerek, olyan válogatásban, amilyet még életemben nem láttam. Mintha csak magamnak szemelgettem volna. És sehol egy kis töltelék. Ami úgy elmenne a többi nagy közt. Beethoven szimfóniák egytől kilencig. Ezek nem viccelnek. Tíz dupla kazettán száz klasszikus. Tényleg klasszikus, és mindenkitől a legjobb. Azon kaptam magam, hogy kapzsi mozdulatokkal kapkodom fel egyiket a másik után. A tíz duplát harminc dollárért kínálta. Megfordult velem a világ. Letettem a tekintélyes súlyú gyűjteményt, és megropogtattam fájós derekamat, kinyújtottam a nyakamat. Körbenéztem. A felhőkarcolók zöld üvegablakai a lemenő nap fényében égővöröst játszottak. A Szabadság-szobor már csak halvány felkiáltójel volt a láthatáron. Szemem ismét visszatért a gyűjteményes kiadásra, majd a kezem is. Vedd meg, mondta a férfi.
A világ legjobb üzlete, tette hozzá. Tényleg az, mondtam, és meglepett, hogy milyen bizonytalan a hangom. Futott a szemem a címeken, a fülemben pedig már ott lüktetett Ravel Bolerója. Sorrendben a harminckilencedik cím. Aztán megpróbáltam erőt venni magamon. Nem, ez nem lehet igaz. Itt, és most fognak engem becsapni, mert kapzsi vagyok, és palimadár. Félsz, hogy hamis? A lelkembe lát ez az ember, állapítottam meg kedvetlenül. Ismét visszatettem a lemezeket a helyükre és mesélni kezdtem a változatlanul nagyon optimistán mosolygó árusnak. Tudod, én egyszer Róma és Nápoly között tanúja voltam az esetnek, amint százötven dollárért rásóztak egy vadonatúj bontatlan csomagú laptopot valakire. Amikor pedig kibontotta, odébb száz kilométerrel, láthatta milyen ügyes utánzattal van dolga. Hullámpapírból volt a készülék. Ezer dollárról indult az alku, százötvenért majdnem én vettem meg.
Patrick nem csap be téged, mutatkozott be körmönfontan a borostás. Nagyon rokonszenves ember volt, ideális eladó típus. Patrick vagy, érdeklődtem udvariasan. Délelőtt láttam a Szent Patrick katedrálist a Rockefeller Center közelében. Yeahh, mondta reszelős torokhangján, aztán egy bicskával felszakította az egyik album cellofánburkolatát. Kivett belőle tokostól egy lemezt, majd annak is felvágta a láthatóan érintetlen borítóját. A makulátlanul tiszta és fényes lemezt belehelyezte hordozható rádiója CD lejátszójába, és már hallottuk is Schubert Pisztráng ötösének első hangjait. Ez matt, gondoltam magamban. Azért én a Halál és a lánykát válogattam volna be - akartam elvenni a kedvét a győzelemtől. Van egy Schubert összesem is, nyúlt be valahová a rengeteg lemez közé. Bontsak ki még egyet, kérdezte továbbra is mosolyogva. Feladtam. Oké, add ide, mondtam megadóan.
Visszaültem a padomra, és tovább törtem a fejem, vajon hol csaptak be? Ennyiért otthon egy jobb minőségű üres cédét sem lehet megvenni.
A lemez benne van. A zene rajta van... Mi lehet mégis? Megkordult a gyomrom. A park már kiürült a szürke fények jórészt a magas épületek üvegeiről szóródtak ránk. Idegen színek vettek körül. Estére ne maradj az utcán, ha rossz környéken jársz! Valamelyik ismerősöm mondta, vagy a Hosszú álom című Chandler regényben olvastam? Idegesített a CD gyűjtemény. Fékek csikorogtak körülöttem, de azért toronyiránt átvágtam a szemközti McDonaldsba. Kihoztam egy dupla cheeseburgert, és csendesen majszolgattam. Szemben, a másik asztalnál egy félkába mexikói réveteg tekintete döbbentett rá, hogy ez nem egy jó környék. Magam elé raktam az albumot, és még egyszer hozzákezdtem a tartalma olvasásához. A mexikói arcán hirtelen az értelem jelei kezdtek mutatkozni, amint lecsaptam a félig megrágcsált hamburgert. Megvagy, Patrick, kiáltottam fel, és kirohantam az étkezdéből. Patrick, mintha csak hallotta volna, éppen odapillantott. Bár az is lehet, hogy az ismét felsikoltó fékekre figyelt.
Becsaptál, Patrick, léptem oda hozzá. Sejtettem, hogy észreveszed, fogadott engesztelő hangon. Kezdtem neki magyarázni, de leintett. Hamarabb is észre kellett volna venned - mondta, és hozzátette: tőled elvártam volna. Aztán együtt mulattuk végig, hogy a Négy évszakból csak egy fért rá a válogatásra, a Kilencedik szimfóniából csak az Örömóda, Csajkovszkij B-moll zongoraversenyéből pedig éppen csak a kezdet. A Boleróból meg öt perc. Mondom neki, hogy Ravel ezt egy kozmikus szeretkezésnek írta, öt perc előjátéknak is kevés. Oké, oké, nyugtatgatott. Aztán addig diskuráltunk, hogy lekvárfekete este lett. Senki nem volt már a parkban rajtunk kívül. Patrick természetesen visszavette a lemezeket, és rábeszélt tíz másikra. Ezeket is tüzetesen megvizsgáltuk. Egész művek voltak, épek, szépek, és további engedményeket kaptam. Ráadásnak ingyen azt, amit még az elején felbontott. Ezt már amúgy sem tudnám eladni legyintett, amikor szabadkoztam.
Aztán kisétált velem a partra, és együtt néztük a hajók lámpáit, a távolban a Verazzanó híd gyönyörű ívét. Nincs kedved Európába jönni, kérdeztem Patrickot. Miből élnék ott, kérdezte lemondóan. Hát abból, amiből itt. Ne tréfálj, mindig az európaiakkal bukok le, az itteniek kevesen ismerik a klasszikus zenét. Látják a nevet, viszik, mint a cukrot. Nézegettem az új szerzeményt, és másodszor is belém hasított a felismerés: becsaptál, Patrick. Vagy, ahogy jó tollú kollégám írni szokta itthon: magyar embernek vásár után jön meg az esze.
A címek után az előadókat kezdtem olvasni: Plovdivi szimfonikusok, Ljubjanai vonósnégyes. Hát, ezeknek nemigen kellett magas honoráriumokat fizetni. De aztán megláttam az itthoniakat is: Szenthelyi Miklós hegedűművész, és még néhányan, akikről tudtam, nem jegyzik őket Menuhinnal együtt, de azért nem akárkik. Nem szóltam semmit Patricknak. Azóta meghallgattam a lemezeket, és még egyszer megbocsátottam neki.
