Írta: Hargitai Ildikó
Nem vettem észre, hogy tetszem neki. Nem szoktam azonnal észrevenni. Nem tűnt fel az sem, hogy az e-mail címem kérte. Volt miről levelezni. Aztán kávézni hívott, és sok bort ittunk, beszéltünk, amiről soha nem szoktunk, hallgattuk egymást nagy figyelemmel, az idő elgurult, valahová az asztalok alá, mint elveszett ötforintos, és egyikünk se ment utána. Egy ideje bizsergett már minden az asztalunk alatt és felett, a pincér nem nézett ránk többé, mind hátukat mutatták a tükrök is. Akkor belecsókolt a számba, s a csókja áthatolt a szívemen, megérintette gerincemet, a keresztcsontomat. Keresztcsontcsók. Azonnal, mindent akartam. Akár ott, a padlón, a pincér, tükrök háta mögött, a mosdóhoz vezető lépcsőn, a kamerák alatt, a moziban, fagyott padon, bokrok alatt, mindegy, csak öleljen át, tartsa tenyerén az arcom, csókolja keresztcsontomat, mindegy, csak jöjjön vissza, tapassza be szájával, nyelvével, tenyerével, vagy csak sápadt, hullott falevelekkel a lyukat, amit első csókjával a szívemen nyitott! Imádtam az internetet másnap, az első napon. Papírrepülőt hajtogattam gondolataimból, hófehér ködben szálltak hozzá kívánságaim. Pornografikus kívánságok, egytől egyig. Semmi más nem bírta el őket, csakis néhány speciális virtuális másnapos papírrepülő. Soha nem voltam türelmes. A türelmet nem értem. Akkor nem fontos, ha nem kell azonnal. Akkor nem kell. Akkor minek? Tudom, tudom, ha nőies lennék, ha gondolkodnék, szelídnek kéne lennem, meglepetten pillantani fel a csókból, esetleg hazakísértetni magam, búcsút inteni az ajtóból, ágyba feküdni egyedül, és megvárni, amíg a férfi hív. De ez nem én lennék akkor, ez a lány. Nem az, aki megtetszett akkor este neki, akinek elkérte az e-mail címét, hanem másvalaki, egy türelmes, udvarias, kedves valaki. Én azonnal akartam őt, és vele mindent. Nem akartam kedves lenni. Soha nem akarok. Nem akarok nőies lenni! Nő vagyok! Van, hogy egy pillantástól kinyílok, van, hogy érintés, vagy a hangja kell, most csók nélkül nem ment volna, de itt vagyok, csók ütötte lyukkal a szívemen. Nyilván, ha alaposan belegondolok, hiszen tudok én néhány apróságot az agy, meg a test kémiájáról, arról, hogy hol, és mitől keletkezik a szerelem, ha már annak nevezzük, így nem téveszt meg, hogy a lyuk beszél belőlem. A csók ütötte lyuk, amit nem a szíven kell befoltozni, vagy betölteni, hiszen a szív, csak egy izomhalom. Ha ismerném a férfit, aki ezt a mostani lyukat ütötte rajtam, s tágítgatta is még vagy két napig, ha ismerném őt, igazán, nem akarnék soha vele élni. Soha, bármilyen okos, akármilyen jót beszélgettünk, hogy elgurult az idő. Magányos vagyok. Egyedül élni szeretek, fontos nekem, hogy ne legyen körülöttem minden pillanatban néhány kedves, vagy kedvetlen, figyelmes, vagy figyelmetlen pár figyelő szem. De a lyukat a szívemen, ami nem is ott van, hanem széttárt lábam között, azt a lyukat, amit ő nyitott rajtam, senki más, mert az csak az övé, senki más nem tömheti be. Két napon át szálltak a papírrepülők oda, vissza az ezerszer áldott interneten, aztán egyszerre nem zizegtek többé papírszárnyak. Másodszor ment le a nap. Túl gyorsan, vagy túl lassan, nem is tudom, sebem túl régóta lüktet. Már tudom, hogy senki, soha nem fogja betölteni. A férfi ágyában fekszik, ül a balkonon, főz, kávét iszik, visszafelé ír egy történetet, pulóverből teker gubancos gombolyagot, talán sír is, mert azt hiszi bántott, és ez igaz. Mert jó ember akar lenni, mintaférfi, mint a férfi. Bár férfi lenne inkább! Jönne, töltené be lyukamat, ölelne, tartaná tenyerén arcomat, nézné szemem, csókolná keresztcsontomat! Bár lenne férfi most! Aztán menne útjára tiszta szívvel, túl a kémián, akkor beszélgethetnénk guruló időben újra, írhatna saját történetet, ne a másét, ne az enyémet! Én se akarom az övét! Csak őt akarom. Most. Aki csókjával vadul, aki csókjával a borospoharak fölött, fagyott lépcsőn, gerincemen át, szívemet kinyitva a keresztcsontomig jutott.
