Írta: Vaskó Ilona
Mostanában mókásan egyfajta dalt dúdolgatok magamban, ami imígyen szól: „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály…” Persze közben újrateremtettem önmagam egy vakmerő huszárvágással.
Igazából zavaros napok fognak következni mire elérem a születésnapom, de már rendezgetem a gondolataimat, és lelkem minden apró rezdülését felkészítem a soron következő mélységes bánatra. Nem a korommal van a gondom, annak nagyon örülök, hiszen olyan, de olyan sok dolgot tanultam már, hogy élvezem a tapasztalatokból eredő bölcsességet. De volt egy lélek, mely egyetlen pillanatra engem választott teremtőjének; ma már tudom, hogy csak engem, mert menet közben meggondolta magát, és angyallá vált inkább. Nem akart megfogható, ölelhető emberré válni, hanem fent csücsül egy felhőn, és nagyokat kacagva vigyáz rám. Már csak nagyon ritkán fáj egy meg nem született gyermek emléke, már csak álmomban üldöz, már nem nehéz rámosolyogni apró emberkékre.
Egy Babett nevű elképzelt kislány mementója ez, aki megszületni nem óhajtott 2012. február vége, március eleje tájékán. Dermedten élnek bennem napok. Egy, amikor végig hánytam egy munkanapot, egy, mikor megalázottan álltam egy számomra idegen hálószoba közepén, megsemmisülten attól, ami megtörtént, pedig még azt sem tudtam, mi történt. Elvetéltem.
Hát kimondtam. Leírtam, és világgá kiáltottam. Tudom, már meggyógyulok belőle. Még akkor is, ha Amszterdamban álmomban látogatott meg Babett a nagyapjaival. Apukámat felismertem, a másik emberről csak tudtam, hogy ki lehet, nem láttam soha, nem ismertem soha, csak tudtam. Ott álltak mind a ketten, és fogták egy kislány kezét, és szomorú mosollyal integetve búcsúztak, és én kiabáltam apukám után, hogy ne vigye el. Még ne vigye el. Felébredtem, mert felébresztettek. De ma is ott van előttem a kép, amint ugrabugrál középen egy szőke, göndör hajú kislány kézen fogva a két nagyapa által. Elvitték, és én meg elengedtem.
Mert el kell engedni minden fájdalmat. Így, 38 évesen, már más fájdalmakat él meg az ember. Már nem nyafog, nem vekeng szakításokon, vélt, vagy valós szerelmeken, már egyszerűen csak konstatál árulásokat és emberi veszteségeket, de már nem háborog, és nem kiabál. Egyszerűen emeli a lábát, és tovább lép. Ez másfajta veszteség volt, ez másfajta fájdalom volt. Olyan elementáris erővel söpört végig a lelkemen a lehetőség, hogy egy időre valóságot gyártva forgattam életem mozifilmjét. Egyedül volt jó lenni. Belekucorogva a fotelembe elképzelni egy kicsi meleg életet a karjaimban. Még akkor is, ha egyedül kellett volna végig csinálnom, még akkor is hiányzott és még hiányzik is.
