Írta: Antal Anikó
Vasárnap. Reggel fél nyolc. A távolból derengő torontói nagyváros félig csukva tartja még felhőkarcolóktól ékes szempilláit. Úton vagyunk. Hazafelé. Egy csendes, ébredező vasárnapon. A szemem álmosságtól nehéz. Fehér éjszakát tartottunk. Filozofáltunk. A világról. Meg Istenről. Hitről. Erőről. Mecsetekről és bazilikákról. Mohamedről, Jézusról, Mózesről és Buddháról. Tűzről és vízről. Szabad akaratról. És az értelméről. Mármint az életnek. Aztán vitáztunk. Füstfelhőbe burkolódzva globalizációról, multikultiról és dohányzásról. Majd jól össze is vesztünk. Én, meg az őzbarna kötött pulóverbe öltözött, törött ablakú fekete autónkat Hamilton óta konstans csendben vezető férfi, a férjem. A törött ablak. Igen. Be kellett törnünk. Mert a vita hevében, sürgető útnak indulásban valahogy, valami koboldszerű varázslat által férjem bezárta az autóba a kocsikulcsot. Be kellett törnünk az ablakot. Az ujját megsértette egy üvegszilánk. Bekötöttem. Alig hagyta. Mert én vagyok az oka. Folytonos csacsogással és aggódással annak, hogy a kulcs bent maradt. Azóta ötven kilométernyi csend ül közöttünk. Befészkelte magát a hátsó ülésre. Potyautasnak.
Érzem, a lábam egyre jobban zsibbad. Az éjjel elkerülő álom most vonzana igazán karjaiba. Ezen a szokványos vasárnap reggelen. Pilláim félig csukva. Csak a motor zúgását hallom a közöttünk lapuló nehéz csendben. Már épp élvezném is a különös altatót, mikor felem hangosan felkiált e törékeny reggeli hangulatban, hogy mit keres egy tolókocsis férfi az út közepén, a zebra mellett ilyen korai órákban? Meg úgy, egyáltalán? Lassítunk. Az úton rajtunk kívül szinte senki. A fekete aszfalton, közel a gyalogátkelőhöz, egy tolókocsi hatalmas kerekei körvonalazódnak. Csak áll. Mozdulatlanul. Nagy kerekein tompán csillannak meg a kora reggeli napsugarak. Egy szőke, fiatal férfi ül benne. Feje félre biccenve. Mozdulatlan. Szemem immár éberen figyeli márványfehér, rezzenéstelen arcát. Csak az ajkai mozognak. Suttognak. Szavait dobogó szívvel olvasom. Segítség. Azt mondja. Segítség. Szinte egyszerre ugrunk ki férjemmel az autóból.
A férfi velem egyidős lehet. Csak a szája mozog hangtalan. Szavait olvasom. Tekintetem elmerül tengerkék nagy szemeiben. Azt mondja. Az ujjam. Mi van az ujjaddal? Nézek rá értelmetlenül. Majd ismétli. Az ujjam. Ránézek a kezére. Szép, hosszú kezek. Mint a festőké vagy zongoristáké. Bal keze mozdulatlanul pihen a tolókocsi karfáján. Ő csak néz rám nagy, kék szemeivel. A szájáról pedig olvasom, hogy segítsünk vissza tenni. A bal kezének mutató ujját. Mert kicsúszott a karfán lévő digitális távirányító alól. Ahogy a zebrán át akart kelni. Valahogy kimozdult. Az ujja. Csak ezzel tudja irányítani a tolókocsit. A templomba akar menni. Ezt olvasván körülöttem megfagynak a percek. Megáll az idő. Remegő kézzel helyezem vissza a hosszú ujjakat a karfára. A bal ujjat a távirányító mélyedésébe. Közben pedig, torkomban dobogó szívvel nézem a szemét. Segítünk. Mondom. Ő pedig szemével hálásan mosolyog. Közben a lámpánál egyre több autó áll. Körülöttünk egyre több ember.
Férjem lassan áttolja a másik oldalra a tolókocsit. A templomból egy középkorú, szőke nő szalad felénk. Azt mondja, ez a fiatalember Pierre. Minden vasárnap eljön a nyolc órakor kezdődő istentiszteletre. Egyedül. Nem akar senkit sem kísérőnek. Itt lakik az út másik oldalán egy otthonban. Hihetetlenül nagy akaratereje van. A távolból figyelem, ahogy Pierre eltűnik a templom szent félhomályában. Szemem lassan könnybe lábad.
Egymás mellett bandukolva térünk vissza törött ablakú autónkhoz. Felem tétova mozdulattal fordítja el a kulcsot. Felém nyújtja szilánktól sérült ujját. Kössem át? Kérdem. Azt mondja, nem. Csak szeretné vissza tenni az ujjait. A helyükre. Megszorítja a kezem.
Néhány lomhán kúszó, hallgatag perc után veszem észre, hogy nincs már potyautasunk. A csend. Elillant. Végre. Hirtelen a hátsó ülésről. Megszökött.
