Írta: Standovár Ágota
Amikor az uszodából hazaértem, Tibi bácsi és Ili néni ott terpeszkedett a kanapén.
Tibi bácsi csokit hozott, mint mindig, Ili néni is épp úgy bökött, mint mindig, Pisti meg már alig várt.
Nem örültem.
Amikor Ili néniék nálunk vannak, mindig azt kell hallgatnom, hogy Pisti a legjobb gyerek. Mamiék meg csak bólogatnak.
Be is akartam menni a szobámba, aztán mégis maradtam, hogy Pistit ne kelljen magammal vinnem. Inkább én is bólogattam.
Apa folyamatosan töltögette a poharakat.
Figyeltem, ahogy Tibi bácsi feje egyre vörösebb lett. Ili néni meg csak mondta, mondta.
Akkor már mami is furcsán nézett apára, apa meg úgy vigyorgott, mint a tejbetök.
Később apa ki is ment a fürdőszobába, de a mamit is mintha bolhák csipkedték volna a fotelban. Pisti meg engem piszkált.
Közben este lett, de se Ili néni, se Tibi bácsi, de még Pisti se vette észre, hogy kint már egészen sötét van.
Akkor jutott eszembe, hogy a múltkor mami azt mondta a Csöpi néninek, nem szereti Ili néniéket, mert potyalesők, és egészen addig nem lehet kitenni őket a lakásból, amíg fel nem isznak nálunk mindent.
Meg is néztem gyorsan az üveget. Még volt benne.
Közben apa is visszajött a szobába, és kitöltötte a maradékot.
Ili néni éppen azt mesélte a maminak, hogy azért szeret hozzánk járni, mert senki mással nem tud ennyire jól elbeszélgetni. Mami erre elnézést kért, és most ő ment ki.
Én a poharakat figyeltem, de közben azért orrba vágtam a Pistit.
Nem értem, miért nem mondja azt apa, hogy kiürült a bárszekrény.
