Írta: Széll Zsófia



Nem gondoltam volna, hogy írok. Nem így, nem neked, nem nekem.
Rímekben, ritmusban, magamban − soha, sehol sem neked.
*
Nem történt semmi másnak különös, csak sétáltam az utcán. A lámpák
ugyanannyira megszokottan szórták a fényt, ahogyan a csillagok szúrják
át az éjszaka diszkréten hallgatózó fülét. Díszek egy emberen, nem
mosolyok, csupán a díszek.
*
Hozzám képzeltelek. Bele az árnyékomba, a sarkamhoz kötve. Aztán a
ruhám rostjai közé − nem kézen fogva, nem andalogva, enyelegve, semmi
ilyesmi −, kicsit mélyebbet szívtam a cigarettámba.
Azok a kísértően keserű mosolyok. Szerettelek. Itt cipellek magammal,
és közben azon tűnődöm, hogy a múltkori félkábulatban miért is írtam
megint, már megint oda, a képed alá, hogy gyere. Esztelenség. Olyan,
mint ez az éjszaka. Pár lépés még a kapuig. Úgy vonszollak magammal,
mint egy dacos kisgyereket, de a hangod nem hallom.
*
Szétnézek az utcán, sehol senki, csakis a szaggatott fények - a
pislogás örökös letéteménye a látásnak −, hát akkor nosza, eldúdolom,
hogy mennyire szomorú ez a nemvasárnap, meg aztán azt is, hogy
nincsenek kötelek, semmilyen értelemben, csak láncok.
*
Milyen szép belebambulni az árnyékunkba egy ilyen félig felhős
éjjelen. Hogy hiányzol. Hogy mennyire.
Önkéntelenül mozdul az ész, csak mint a kéz, hogy milyenek lennénk,
lennél-e egyáltalán nekem még, vagy ismét egy másik, ellentétes
sarokban kucorognál.
Soha nem esett (meg) ennél szebben senki.
Soha.