Tárcán kínálom

Írta: Balogh Géza


Az öregember egy fatuskón ült az udvar hátulján, fát aprított. A felvágott gallyat gondosan egy csomóba rakta, látszott, szereti a gondos munkát. Néha egy-egy hosszabb ággal a körülötte lábatlankodó tyúkok közé csapott, de vigyázott, nehogy megüsse valamelyiküket.
− Ezek is érzik az időváltozást, akár csak a varjúk – intett az ég felé, ahol hatalmas varjúcsapat kavargott. − Hó lesz, érzi a derekam is. Na, de hadd essen, most van itt az ideje. A fásszín hál'istennek tele van, ha jön a hideg, van mivel befűteni. Igaz, mikor nagy a hideg, az Isten is fűtheti ezt a házat, akkor sem lesz meleg.
− Mikor építették? − intettem az új épület felé.
− Az árvíz után. A régit elvitte a víz, muszáj volt másikat építeni. Na de menjünk beljebb, nézze meg közelebbről is − állt fel a tuskóról.
A konyhában a felesége bolti pálinkával kínált, a vendégnek jóval nagyobb pohárral töltve.
− Tudja, az árvíz előtt nagy ivó volt az én emberem, de pálinkára ritkán költött. Volt a kertben egy csomó szilvafa, évente 100-150 liter pálinkát is főztünk, s ezt szinte egyedül az uram itta meg. Az árvízkor összedőlt a házunk, s az újat másik telekre kellett építeni, így az ott maradt szilvafák is elsatnyultak, elpusztultak. Azóta az én uram nem sokat pálinkázik, nem szereti, amit a boltban árulnak. Ez volt az egyetlen hasznom az árvízből − mosolygott kesernyésen, beszélgetésünk során először.
− Ültetett ugyan ide is néhány szilvafát az ember, de hát mikor fordulnak még azok termőre? Néhány szemet igaz már az idén is adtak, de az ebből főzött pálinkát mi már nemigen ízleljük meg.
A konyhából az üvegezett ajtón könnyen benézhettem az egyetlen szobába. A fal mellett két kopottas heverő, a sarokban foszló huzatú fotel, középen egy asztal állt négy székkel.
− A faluban sokan építettek új házat az árvíz után? − kérdeztem.
− Sokan építettek, de azért nem mindenki − piszkálta az öregember a tüzet. − Az egyik volt szomszédom házát is elvitte a víz, de nem épített újat. Felköltözött Pestre a fiához. Minket is hívott a fiunk, de nem mentünk. Ha már itt leéltünk majd 70 esztendőt, csak nem bolondultunk meg, hogy itt hagyjuk a falut. Igaz ez az új ház is olyan − pedig csak néhány utcával került távolabb a régitől −, mintha teljesen más faluban lenne. A szomszédok szinte kivétel nélkül fiatalok, még egy jót beszélgetni sem lehet velük. A régi szomszédokkal is ha találkozunk, mindig csak az öreg házak meg a szilvafák kerülnek elő. Mikor meg kifogyunk a szóból, csak hallgatunk, mostanában meg már egyre inkább csak hallgatunk. Több mint öt év telt el az árvíz óta, s mindig a régiekről beszélni, megunja az ember.
Beszélgetés közben a konyha egyik sarkában álló zsákból diót szedtek elő, törni kezdtük. A vékony, papírhéjú dió halk roppanással vált szét a kalapácsütések alatt. Mi, férfiak törtük, az öregasszony pucolta a megtört diót.
− Ez is a régi telken termett − szólalt meg az öregember. − Van ott egy gyönyörű diófánk, még tán nagyapánk ültette, minden évben becsülettel szolgál bennünket. A tavaszon azt hittem, baj lesz, néhányszor kemény hideg volt, féltem, lefagy a kis dió. De hát öreg már az a fa, nem bírt vele a hideg. Ugyanúgy termett, mint máskor. Igaz, ott a hideg, a szél sem éri úgy, mint itt érné, védett helyen van, közrefogják a szilvafák. A Szamos-töltés is északról határolja a telket, úgy hogy a mi portánkon ritkán járt a szél. Itt bezzeg, ha megbolondul, majd elviszi a házat.
Az öregasszony még egyszer gondosan szétválogatta a szakajtókosárba került dióbelet, kiszedte a törmelékeket, a dióhéjdarabkákat. Egy ideig hallgatta férje zsörtölődését, majd mérgesen kifakadt.
− Mindig azon a nyavalyás régi házon jár az esze, közben még a diótörést sem lehet rábízni. Mintha az sokkal jobb lett volna, mint ez az új. Ebbe legalább néha besüt a nap, de oda a 40 év alatt tán soha. Vagy talán a régi bútorokat sajnálod? Most, mióta a fiúnk újat hozott, még az unokák is szívesebben jönnek nyaralni. A régi ágyon soha nem szerettek aludni, kényelmetlen volt a szalmazsák.
− Nehezen szokta meg ezt az újat? − fordultam az öregember felé. Hosszú hallgatás után szólalt meg.
− Tudja, még a régi időkben volt nekem egy gyönyörű lovam, nagyon szerettük egymást. Pedig sokat ütöttem. Mikor nem bírta a szekeret, mindig kapott. Egy pár évig együtt küszködtünk, de egyszer beteg lett az anyám, majd a fiam, el kellett adni a havat. Itt a faluban az egyik módos gazda vette meg. Nagyon szép ló volt, jó pénzt adott érte. De nem is dolgoztatta, csak néha kocsikázott vele keresztül a falun.
− S a lovam tudja mit csinált? Hiába volt ott sokkal jobb dolga − mikor a házunk elé ért, sírva nyerített. Vissza akart jönni.
A tűzre dobott dióhéj hangosan pattogott, vöröses fénnyel világította meg a lassan homályba burkolózó szobát. Az ablakon át láttuk a még mindig szüntelenül örvénylő varjútengert, néha teljesen eltakarták a nyugvóra készülő napot. A hideg, északira fordult szél leberetválta a szomszéd házak kéményéről a füstöt, mely részeg táncba kezdett, s darabokra tépve eltűnt a semmiben.
Sokáig ültünk a csendben, észre sem vettük, hogy teljesen besötétedett. Elmúlt a nap.