Írta: Turányi Tamás
(Pollágh Péternek és Vécsei Rita Andreának)
szóval, nem is olvastam. Nekem olvasták. Vagy csak nézegettem. Most már biztos, hogy rosszul meséltem, nem igaz, hogy hetekig nálam volt. Nyolc éves vagyok. A kaposvári könyvtárat valami olasz szabadságharcosról nevezték el – nem igaz, hogy valami, hát hogyne tudnám, Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár. A szomjas föld hamar beissza a pocsolyákat.
A gyerekkönyvtár külön helyiségben, és elég ijesztő, hogy itt mindenki olyan halk szavú. A furcsa arcú, színesceruza-magasságú, köpenyes, vagy kardigános nénik. Bízni kell bennük, nem azért, mert sosem emelik fel a hangjukat, hanem, mert van szemüvegtokjuk.
Először jársz itt? Hogy hívnak? Igen. Ülj le ide. Milyen könyv érdekel? Legyen benne sok kép? Igen. Ha nem sikerül, nagyon kikapunk. Észre sem vették, hogy máris hallhatóan sugdolóznak, annyira felizgatta őket a vadászat gondolata.
A néni, a babaarcú néni olyan bolygóról jött, ahol nincsenek is férfiak, ez világos volt, nyolcévesen is világos. Szépen megköszönöm, hogy letette az asztalra és kinyitotta nekem ezt a könyvet. Dupla, fekvő A/5 méret, mondom én. Kis szövegmező, a többi terület telerajzolva, pontosabban akvarell, mondom én. Alvadtvér-színű indián testek, minden más tereptárgy, meg élőlény gazdagon ellátva fehér kontúrral, mondom én. A nyolcévesnek pedig nagyon kell pisilni, de nem szól, és főleg nem akar hazamenni. Most lapozni fog. Csikómódra nagyokat ugorva, mégis szélsebesen rohant arrafelé, amerre a Tej-folyó délnek kanyarodik.
Az asztal kétségbeejtően alacsony volt, még egy óvodásnak is az lett volna, pedig azok a kis majmok szabadon fészkelődhetnek, miért ne, egy nyolcéves azonban meg kell, hogy várja, amíg térdtől lefelé elkezdi büntetni a zsibbadás, de még akkor sem szól. S íme, mintha megkövesedett volna közöttük a levegő, a bölény alig kéznyújtásnyira megtorpant.
Álmos lettem a falióra kattogásától, de mire rájöttem, hogy ez a kérlelhetetlen hang veszi el a könyvtől az időt, már nem lehetett megállítani a dühömet. Csapkodni, vagy sírni. Itt egyiket sem lehet. Anyu már néz az üvegajtó mögül. Az álom nem hagyta nyugton. Próbálta megfejteni a maga módján, ahogyan a táborban az öregektől tanulta. Valami köze lesz Sánta Bölényhez – ha ugyan valóban létezik Sánta Bölény –, ebben most már biztos volt. De vajon mit jelent a hóesés, mit jelent a zuhanás?
Háromnegyed öt. A felnőtt könyvtár hatkor zár, de ez itt a kicsiknek van, mindjárt rám szólnak. Kell ez a könyv. Akkor még nem tudtam, mi az, hogy kölcsönzés, hogy haza is vihetem. Nem mondták. Nem fér a nadrágom és az ing közé. Folyik az orrom. Vissza kell adni. Vissza kell adni. El fogják venni. Mindigalvó ezalatt keserves órákat élt át. Bizony azt sem tudta, hová legyen nagy ijedtségében. Riadt szemmel kuporgott a fekhelyén, és dobogó szívvel hallgatta a felnőttek szóváltását.
Öt óra. A színesceruza-szelíd néni odajön, és úgy nyúl a könyvhöz, mintha egy ellés után épp megszáradt kecskegidát érintene. De ez nem jó. Ha határozott, vagy durva lenne, azt érteném. De ha így is elveszi, akkor miért mosolyog – odakint közben besötétedett. Hogyan rohantak át a sűrűn anélkül, hogy őt le nem sodorta valamilyen ág, hogyan volt képes úgy kifeszíteni apja kemény íját, hogy a nyíl tolláig beleszaladt Sánta Bölénybe, ezt később sem bírta elmondani.
Felálltam, a szék valamilyen keresztléce a bokámba akadt, zajt is csaptam, most már tényleg ki kell menni, úgy képzeltem, hogy a színesceruza-nénik megvárják, míg a ruhatárban anyu rám gyömöszöli a kabátot, és idegenszerű, gonoszkás nevetéssel térnek nyugovóra az elsötétített könyvtárban. A harcosok némán, szörnyülködő arccal hallgatták Okos Hódot. Ő pedig folytatta: – Az én fiam megelőzött téged. Az én fiamon nem fog a varázslatod.
De, fogott a varázslat. Már rég a felnőtt-könyvtárba jártam – 14 évtől lehet – és, ha épp nem jött senki felfelé a lépcsőn, akkor szemlesütve, az ajtóból megkérdeztem a színes ceruzából – időközben – zsírkréta nénit, hogy bent van-e a Sánta Bölény. Tudtam, hogy nincs. Hogy sosincs. Vagy ellopták. Tudtam. Évtizedekig arra gondoltam, hogy nincs is ilyen könyv, nem létezik, csak kitaláltam magamnak. Aztán kiadták még egyszer. Rajzok nélkül. Megvettem, de hideg, penészes íz jött fel a gyomromból. Ki se nyitottam. Nem kell. Így nem.
És van az úgy, hogy nem mesélsz tovább, hanem kénytelen vagy rövidre zárni a történetet. Ami nem a múltból a jövőbe táncoló jelen kedélytelen pontsorozata, nem. Megszólítanak, válaszolsz. Még nem is tudod, mit indít ez a két tőmondat, de annyi biztos, hogy élni kezdesz. Aztán eljön az a délután is, amikor bemész a pályaudvarhoz közeli antikváriumba, ahol az elmúlt tizenöt évben csak eladni akartál – a szenvedélyed sokba kerül – most meg venni. Előtte persze odatelefonálsz – bár így sem biztos. Bemész, zavart mondatok. A blazírt, pergamenarcú üzletvezető már jön is lefelé a lépcsőn. Látni a cipőjét. Az övet a nadrágján. A kezét. Ahogy fogja a könyvet. Kicsit nekitámaszkodsz a falnak.
(A dőlt betűs szakaszok Rónaszegi Miklós: A sánta bölény c. ifjúsági regényéből valók.)
