Írta: Bódi Katalin
A város betelepül az erdőbe, elterpeszkedik az alföld mezőin, átível a folyón, felhág a hegyoldalon, utálatos, amikor megcsúszik a kerék a vastagon hömpölygő barna faleveleken, vagy amikor a szélviharban gallyak hullanak a szélvédőre, s ijesztő az aszfalton lassan szétfolyó fagylaltgombóc körül rajzó méhsereg a vakufehér forróságban, de a hidegben mantraszerűen károgó varjak tömege is az a korán sötétedő téli délutánokon. Aztán a város mégis ragaszkodik és megpróbál belekapaszkodni a természetnek legalább az illúziójába s visszahúzni azt az épített térbe, az ablakban virághagymák várnak dédelgetésre, fűszernövények illatoznak, de még a kerítést is körbekerítik: a belátás (és a kilátás) sűrű bokrokkal, buján áradó virágokkal, futónövényekkel zárul le, amiben mégis a végtelenség és a szabadság érzéki csalódása dicsőül meg.
A kert domesztikálja a természetet, kiválogat, megszelídít, mert a természet természetességének paradoxonát akarja megmutatni, ahonnan bármikor lehetséges visszalépni a civilizációba, mégis az időbelisége a legszebb, a jelenből a múlt és jövő felé fordulás, a látvány, ami az idő múlását rögzíti, amit az idő tesz azzá, ami és pusztítja el, miközben valami mássá teszi azt, ami. Ha elvetsz egy magot, ha elültetsz egy vesszőcskét, nagy önuralommal teszed mindezt, bizonyosan tudva, hogy egyszer, még belátható időben kifejlődik és növekszik az az általad választott növény. Ami jellemzően szép, sokszor akár praktikus is, meg lehet enni, le lehet vágni, de rendre saját teljesítményedet értékeled benne, sajátodként tekintesz rá, saját teremtményednek tartod. A kert önazonosságát a hely és a hely határai adják, és valami sajátos, állandóan változásban lévő látvány, ami bejárhatóság és belakhatóság is egyben, az elvonulás és az elrejtőzés illúziója. Akkor is, ha mezőgazdasági kert ad feladatot minden napra, de akkor is, ha a természetért való rajongás a pihenőkertben talál kielégülést. A város is tele van kertekkel, a köztéri parkok változatos növényzetükkel, hatalmas gyepfelületeikkel, sekély tavaikkal, hidaikkal és labirintusszerű ösvényhálózatukkal a 18. századi angolkertek urbanizálódott változatai a 19. századtól, ahogyan a köztemetők is továbbviszik az angolkert sajátos filozófiáját emberről és időről: a múlt aranykorrá nemesedő, örökre elveszített boldogsága, a melankólia, az emlékezés és az embernek a természetben és a halálban fellelhető szabadsága alakul itt térré. A temetőkertekben megvalósul az angolkert látszólagos koncepciótlansága, a spontaneitás illúziója, de láthatóvá válik a civilizáció felett az uralmát visszanyerő természet allegóriája is, ahogy a moha bevonja a sírkövet, ahogy a test elenyészik a mélyben, ahogy a fák és a bokrok elrejtik a sírok csoportjait.
Neki gyerekként minden hétvégén el kellett mennie a temetőbe a szüleivel és a nagyszüleivel, de sosem élte meg kényszerként, csak éppen inkább nem beszélt róla az iskolában, mert hát furcsán néztek rá, amikor egyszer a sírokról mesélt. Persze nem is tudta pontosan elmondani, hogy neki a temetőkert borzongás és félelem helyett szépséget és bolyongást jelent, ahogy észreveszi a hegyoldalban az óriási fenyő tövében a szakadék szélén egyensúlyozó ívelt háttámlájú padot, a szívét a mellkasán kívül hordó Krisztus pax vobiscumra emelt kecses kezeit, a szárnyas őrangyalt vagy annak a kisfiúnak a feketére festett bronzszobrát várja felbukkanni gyaloglás közben, aki jobb lábfejét bal térdén pihenteti, miközben bal karjával megtámaszkodik vagy furcsa neveket olvas le a táblákról, gyakorolja a kivonást és az összeadást az évszámok figyelésével, miközben megpróbálja kizárni döbbenetét a halál kegyetlensége felett. Az a kisfiú, akire föld omlott egy építkezésen. Az a síelő, akit lavina sodort el a Tátrában. Az az író, akit agyonvertek és kiraboltak a kivilágítatlan utcán, ahogy hazafelé tántorgott mámorosan, s családja csak hosszas nyomozás után találta meg egy távoli város kórházában a kómában még néhány hétig dobogó szívű testet.
A völgybe szoruló ipari település köré záródó meredek hegyoldal nem tett lehetővé sakktáblaszerű parcellázást, csak a hegyoldal végeredményben lehetetlen meghódítását, ösvények mentén teraszok kialakítását, kanyargós utak mentén szűken mért sírok kiosztását, amelyek alig körbejárhatók, hátul vagy oldalt akár méteres mélységek rejtik a néhány lépcsővel lentebb kijelölt sír helyét. Fák, szobrok és sövényfalak teszik térképszerűvé a kaotikus úthálózatot a hegyoldalban és a völgyben, s teszik egyúttal abszurddá a síkvidéki temetők parcellarendszerének egyszerűségét, ami persze ugyanúgy labirintussá tud alakulni. A temető lejtős oldaláról a gyárra és a munkástelepre nyílik a kilátás, a salakhegyek kúpjaira és a szemközti hegyoldalra, a várost magát nem is lehet látni, nincs is ilyen magaslati pont a város körül, mert a völgy kanyargása valamit mindig elrejt a látványból. Egyszer egy cigány család gyermekét temették, aki autóbalesetben halt meg negyedmagával, ő a szélvédőn kirepülve. Az egész város erről beszélt, a gyerekek ijedten vihogtak, a gyászt értették, a rítus idegen volt, s ami igazából félelmet keltett, az a halálnak az ilyen nyílt megmutatása és közszemlére tétele. Hátborzongatóan hosszas volt a siratás, a városban kis időre lelassult az élet, az üvegfedelű koporsót a fiú hajdani törzshelyére is bevitték, süteményekkel, italokkal halmozták körbe a felékszerezett testet jajgatás és az éneklés sajátos ritmusában. Majdnem a hegyoldal legtetején kapott sírhelyet, a menet hosszasan kanyargott az eleinte autóval szállított, majd a végén már csak a vállakra emelt koporsó után, a kíváncsiskodók tekintetének gyűrűjében.
Ő is elment persze néhány héttel később megnézni a sírt az egyik nap, mert azt rebesgették, hogy a család a szomszéd sírhelyre sátort épített, ahol esténként állítólag folytatják a gyász sajátos ünnepét, az elengedés lassú feladatát énekléssel, evéssel, ivással. Ott állt valóban a sátor, deszka váz tartotta a buborékos fóliából ragasztott falakat, de szokatlanul kicsi volt az egész a szóbeszéd által túldimenzionált építményhez képest, hát persze, hiszen a fóliát félrehajtva azonnal látszott, hogy itt mindössze csak egy új síremlék készül, s a friss betont és műkő felületeket védik a sátorral. A remegő kezű leleplezésben csalódás volt meg nevetés, és annak tudatosodása, hogy bizony most jár életében először a temetőhegy tetején. Tudatában volt eddig is, hogy a város egyik gimnáziuma ott van a közelben, de most hirtelen olyan érzése volt, ahogy letekintett az épületre, mintha át tudna szökkenni a tornaterem lapos tetejére. Apja akkor mesélte el, hogy hiszen korábban a város régi temetője a hegynek ezen az oldalán volt, csak ahogy a város terjeszkedett, a temető is átnyúlt a hegy gerincén, majd a sírokban nyugvó testek hozzátartozói is sírokba kerültek, így lassan benőtte az erdő azt a hegyoldalt, a temetőnek ezt a részét elhagyták, s a város végül az új gimnázium épületét helyezte rá, míg a másik oldalon tovább nőttek a temetői fák és tovább mohosodtak a sírkövek. Kicsit értetlenül ballagott le a temető kapujáig, furcsa volt ráeszmélni arra, hogy még mennyi titka van a városnak, ahol most ő éppen felnő s hogy a temetőkert mintha éppen a sűrítés és a titokfejtés helye is lenne.
