Írta: Kácsor Zsolt
Pénteken este főzésben én vagyok a soros: a kánikulára való tekintet nélkül mintegy két és fél kilós bőrös malackarajt egészben megsütök, hozzá hajszálvékony, ropogós rósejbnit adok, és a kánikulára való tekintettel adok mellé reszelt uborkát joghurttal, amit Magyarországon valami furcsa oknál fogva mindenütt tzatzikinek írnak, pedig a czadziki szó jobban állna neki.
Meleg van, ezért sokat iszunk. Lee Van Cliff I. megiszik négy liter vörösbort, Lee Van Cliff II. pedig hármat, egy litert meghagynak a másnapi pörköltbe. Én sört iszom, mindösszesen csak kilenc dobozt, viszont gyógyszerre. Így hát versenyben maradok. Jó a szerelékem, éjfél felé már eléggé tisztán látom Cseh Tamást, amint bejön a konyhába, szokása szerint kér egy pohár vöröset, rágyújt, és csak ennyit szól, hej. Hej, hej, hej, hej, hej. Ő ilyen fiú.
Meg fogunk halni, de nem most.
Tizenegy éve játsszuk minden nyáron a nagy zabálást, és eddig még mindig túléltük. Általában négyen vagyunk az elején, mint a filmben, és általában négyen maradunk, nem úgy, mint a filmben. Szigorú rend szerint élünk ilyenkor: péntek estétől vasárnap délig mindenkire jut egy-egy főétkezés. Most csak hárman vagyunk, és halott barátunk emlékére eszünk: pár hete hanyatlott bele hirtelen a sötétségbe. Öt éve egyszer nem engedtük be a lakásba, mert nagyon részeg volt, Egerből Debrecen felé jövet vezetés közben befogta Lee Van Cliff III. szemét, aki emiatt majdnem árokba borult a kocsival. Ma is fáj, hogy akkor nem engedtük be, úgy értem, sajog a szívem miatta. A konyhába iszkoltunk előle, mint a beteg kutyák, egy lucskos éjszakát átvacogni, hej, hej, hej, hej, hej, hej, négy beteg kutya.
Szombat délben Lee Van Cliff I. következik, aki a kánikulára való tekintet nélkül vörösboros marhalábszárral indít, és köretnek kapros túrós csuszát adagol. Sokat iszunk közben, s azt mondjuk, „marhalápszár”. Lápszár, milyen szép szó, mocsári növénynek adnék ilyen nevet. Azért iszunk, mert Magyarországon születtünk. Lehetőleg gyógyszerre, mert Magyarországon születtünk. Tudom, ez nem érv, de legalább nem kell értenem. Sőt Lee Van Cliff I. és Lee Van Cliff II. sem érti, a konyhában szombat este talán emiatt bőgnek. Nem emlékszem tisztán. Arra viszont meglehetős pontossággal emlékszem, hogy pirulamámorban fogant álmomban atombombát sütöttem juhtúróval. Kicsomagoltam az atombombát a zsírpapírból, és kitettem a konyhapultra. Úgy nézett ki, mint egy fej káposzta, de hát bomba volt, és a többiek nagyon féltek tőle. Azt ordították kínjukban, hogy a fejükben összekeveredtek féldecik, kormányzatok, nevelték őket hazaszeretetre, hittek az Istenben is, harcoltak két háborúban, és túlélték, az istenbe is. Ettek lótetemet, és mégis itt vannak, ők ilyen fiúk. Nem tudom, hogy a lápszárnak miért van ilyen súlyos hatása az elmére. Talán mérgező mocsári növény, azért. Az atombombának amúgy jó íze van, kicsit édeskés, de jó.
Hogy lehet meginni egy nap hat liter vöröset, ezt kérdezem, mire Lee Van Cliff I. ártatlan szemmel rám néz, és azt állítja, hogy egy litert a pörköltbe öntött. Szombat este még kocsmázni megyünk, jön velünk Cseh Tamás is, akit korábban nem engedtünk ki a konyhából, ezért most nagyon boldog, hogy levegőn lehet. A lépcsőn lefelé menet azt mondja, hogy hej, amúgy az az oregoni eset nem volt igaz. Lee Van Cliffet Oregonban nem lőtték vállon, hej, de Magyarországon ezt kell mondani. Mindjárt gondoltuk, hej, hogy itt semmi sem úgy igaz, mint Oregonban, hej. Hej, hej, hej, hej, hej. Megyünk a Piac utcán, ahol vízszintesen esik az eső. Ilyet azért nem láttunk azelőtt. Lee Van Cliff II. részeg, s emiatt azt állítja, hogy a hasából fiókok nyílnak. Mondom neki, hogy látom, de ne aggódjon, nincs bennük semmi.
Vasárnap reggel a konyhába kimegyek, és nem álmodom: még mindig ott ül Lee Van Cliff I., odafordul hozzám, és azt mondja, hogy a fejében egy verkli jár, amely folyton muzsikál. Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt. Ezt énekli, mire fölébred Lee Van Cliff II. és főzni kezd ránk, mint az anyukánk. Ó, az anyuka: ő az egyetlen nő ebben a történetben, és rögtön három. Milyen szép szó ez is: anyuka. Szebb, mint az atombomba.
Lee Van Cliff II. valami olyasmit csinál, amit nem hallottam azelőtt: margarinnal a besamelmártást. Furcsa ötlet. Olyat már láttam, hogy tej helyett vízzel. De a margarin egészségtelen, azt mondják, nem szabad megenni. Inkább hat liter bor, plusz a gyógyszer, semmint margarin. Pláne Ráma. Aki egy hindu istenség, legalábbis annak látszik a besamelmártásban. A margarinra való tekintet nélkül az ebéddel Cseh Tamás meg van elégedve. Rakott tésztának nevezném, színes orsótészta, zöldségek, besa- és csirkemell. Hej, hej, hej. Ilyet csak ő tudott.
Este a konyhába kimegyek, és abban reménykedem, hogy péntek este óta alszom, és ebből az egészből semmi sem igaz, és nem esett vízszintesen az eső. Úgy érzem magam, mintha az Isten felülről megmarkolta volna a nyakamat, és nyomna a vízbe bele. Fáj a tarkóm, olyan erősen szorítja az Isten. Ha pár másodperccel tovább tart a víz alatt, megfulladok. Ott ül az esőben Cseh Tamás, és azt dünnyögi, hogy a fiából idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, és ahogy elnézi az unokáját, az is egy gyönge alak. Hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul. Száz év múlva ki tud majd itt magyarul? És rágyújt, és azt mondja: ahogy minket elnéz, egyikünk sem betonkemény, elszállnánk az első szélre. Mi lesz így? Születtem Magyarországon, harminckilenc éves vagyok. Fejemben összekeveredtek féldecik, kormányzatok. Magyarország, Magyarország legyen átkozott, hol az égő, perzselő napon, hej, hej, hej, hej, hej, Lee a földre került.
