Azon a májusi hajnalon feszült csend ülte meg a nyíregyházi börtönt. Éjfél előtt néhány perccel egy rabszállító kocsi érkezett, a foglyok már tudták: "a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés" két nyíregyházi vádlottját, a debreceni katonai bíróság által halálraítélt Szilágyi Lászlót és Tomasovszky Andrást hozták meg a fővárosból, hogy az ítéletet itt, a városban hajtsák végre.
S azon a májusi hajnalon bevégeztetett....
Most itt ülök az Arany János út egyik harmadik emeleti lakásában. Velem szemben Szilágyi László legközelebbi hozzátartozói: felesége és a két lánya.
Zavart csönd.
Egyikőnk sem tudja, miképpen is kezdjük ezt a beszélgetést. A krónikás még sohasem találkozott egy megkínzott, halálraítélt, kivégzett férfi szeretteivel, s nem tudhatja, mi lesz az a szó, amelyikkel akaratlanul bár, de megsértheti őket.
A feleség, Szilágyi Lászlóné próbálja oldani a helyzetet.
- Csak kérdezzen nyugodtan. Nekünk már nincs titkolnivalónk...
- Mi volt a legnehezebb?
Hosszú töprengés után hangzik a válasz.
- Megvédeni a két lányunkat... Felnevelni úgy őket, hogy elhiggyék, az édesapjuk nem volt gazember... Felnevelni úgy őket, hogy ennek az ismeretnek a birtokában ne öntse el őket a vak düh, a bosszúállás vágya. Mert különben a saját jövőjüket, s a majdani családjuk életét teszik tönkre. Hát ez volt a legnehezebb. Elhitetni velük az igazságot, s ép lélekben felnevelni őket.
Itt ül a kanapén a két lány, Nóra és Erzsébet is. A gyógyszertári asszisztens, s a történelem-ének szakos tanár. Mindketten férjes asszonyok már, s eddig jobbára hallgattak. Arra kérnek most is, ha Istent ismerek, nehogy nemzeti hősökké igyekezzem emelni őket. Ugyanolyan normális, hétköznapi életet élők, mint bárki más, akivel az utcán találkozunk.
- Tudjuk mi persze, hogy az embereknek, a különféle politikai kurzusoknak hősökre szükségük van, de ne bennünk keressék azokat. Ha már becsülni való magatartást tanúsító embert szeretnének látni, akkor édesanyánké az érdem. Aki úgy nevelt fel bennünket, hogy szinte semmiben sem szenvedtünk hiányt. Ne az anyagiakra gondoljon, hanem az érzelmi adományokra. Ha valaki megérdemli a tiszteletet, hát ő megérdemli... Gondoljon bele: két gyermekkel huszonhat évesen özvegyen maradni... ráadásul egy kivégzett férfi özvegyeként! Nem tudjuk, hogy mi kibírnánk-e... Hogy mennyien vészelték volna át ép lélekkel e három évtizedet.
- Apjukról őriznek valamilyen emléket?
A kisebbik lány akkor kétéves volt, így aztán legfeljebb egy-egy tudat alatt megmaradt arcképfoszlány emlékezteti csupán az apjára. Nóra viszont már négyéves volt, s emlékezik egy szörnyű éjszakára.
- Valami vendégségben voltunk, hazajöttünk, lefeküdtünk, s iszonyatos dörömbölésre ébredtünk. Idegenek rontottak a házba, ordibáltak... mi a húgommal ültünk az ágyban, reszkettünk a félelemtől. Később mondták meg, akkor tartóztatták le az apámat. Ötvenhét februárjában.
- Mikor tudták meg, hogy az apjukat kivégezték?
- Második osztályos általános iskolás lehettem, mikor elolvastuk a Fekete tulipánt... Tudja, az egyik szereplőt a könyvben is kivégzik. Így akasztották az Erzsike apját is, mondta az egyik társam, s otthon megkérdeztem: valóban így történt?
- Így történt - bólint Szilágyi Lászlóné. A mai napig sem tudom, hogy miért, de mindig húztam-halasztottam azt a napot, amikor elmondom nekik az apjuk történetét. Az anyai ösztönöm azt súgta: nem szabad megbolygatni az ő gyermeki világukat. Éljék minél tovább a gondtalan életüket, megerősödvén hátha kisebb lesz a sokk, mely elkerülhetetlenül érni fogja őket.
- Miből éltek?
- A kivégzés után öt évig nem kaptam sehol munkát. A háziipari szövetkezet bedolgozója voltam, két- háromszáz forintot tudtam havonta összekaparni. A szüleim segítettek. Apámat kuláknak minősítették, elüldözték a falujából, beköltöztek Nyíregyházára. Hatvan éves volt már szegény, mikor munkába állt a városban. Éjjeliőr lett. így éltünk együtt. Aztán én nagy nehezen elhelyezkedtem a gumigyárban, s akkortól fokozatosan javult az életünk.
Kint kotyog a kávéfőző, pár pillanatra egyedül maradok. A képeket nézem a falakon. Békés faluvég... delelő csorda... valami megfoghatatlan nyugalom árad mindegyik vászonról.
Vajon mi járhatott a fejében annak, aki a falra akasztotta őket...?
Milyen furcsa az élet, tűnődöm. Szilágyi László kisebbik lánya történelem szakot végzett a nyíregyházi főiskolán, és történelmet tanít már másfél évtizede: Vajon hogyan vélekedik ő 1956-ról... s édesapjáról?
- Tudom, ez az a válasz, amit sokan nehezen értenek majd meg. Nézze, mi a nővéremmel együtt, mint szinte bármelyik kortársam, lelkes úttörők, kiszesek voltunk, s döbbenetes is, de igaz, én például sokáig elhittem az apánk bűnösségét. Azt hittük: a könyvek nem hazudnak... S azokban mit lehetett olvasni ötvenhatról...? Ismertük persze a családi változatot is, dehát tudja, milyen a fiatal... Amit az idegenek, meg a könyvek mondanak, abban jobban hisz... Az igazságot megismerve természetesen bennünk is fellobbant a düh, de felnővén meggyőződtünk anyánk döntésének a helyességéről. Elég volt egy családban egy áldozat. Pontosabban kettő, mert apánk halálával az ő élete is tönkrement. De a lányainak élni kell. S a majdani unokáinak.
Halottak napján kimennek a temetőbe, s körbeállják Szilágyi László sírját.
De most gyertyát is gyújtanak.
A család csak a kivégzés után hat évvel tudta meg, hová is hantolták el a kivégzetteket. Egy temetői szolga súgta meg nekik. A sírt még később sem merték gyomlálni, hisz azzal elárulták volna azt a temetőőrt, aki nem szolgált rá erre. Ha eljött a halottak napja, csak titokban mertek egy-egy szál virágot tenni a hozzátartozójuk sírjára.
De akkor is a szomszédban álltak, s gyertyát nem gyújtottak. Nehogy szemet szúrjon valakinek....
Most gyertyát gyújtanak. Nem kell félniük.....