A júniusi harmat képes annyi csapadékot hozni, mintha egy kisebb eső áztatná a tikkadt földeket. Ott van a levegőben már kora napszállatkor. Megérzi az aratógép. Csavarodik a szalma, és nem törik. Ha nem így volna, még talán éjszaka is járna a kombájn. Mire a nap lebukik, már csurom víz a kalász, az akácbokrok poros levelén pedig megfut a csepp, mint nappal a verejtékező félmeztelen férfiak vállán. Az igazi csoda azonban hajnalban mutatkozik meg annak, aki ezért hajlandó pirkadatkor felkelni. A fasoroknak azon a részén, ahol nem nő más, mint a bokáig érő porcsinfű, olyan fehér az este még zöld szőnyeg, mintha havazott volna. Ez a gyöngyharmat, amelyben a hagyomány szerint érdemes megfürödni, mert selymes-bársonyos lesz tőle a leányok bőre.
Ez utóbbi népi bölcsesség nem volt ismeretlen Pestről érkezett ismerősöm előtt, aki néhány napot töltött vidékünkön élményszerző útján. Ezzel együtt az összes többit hitetlenkedve hallgatta. Annál is inkább, mivel nem a harmat gyöngyözött homlokunkon a naplángban álló nyárban, hanem verejték. Facsarni lehetett volna az inget rajtunk, de én nem tágítottam: lássa csak mi az az aratás, ne csak Arany Jánostól tudja, hogy „ég a napmelegtől a kopár szik sarja". Becsületére legyen mondva, nem futamodott meg. Olyannyira nem, hogy a hajnali kelés már majdnem az én vereségemet hozta – ő ébresztgetett. Amint elhagytuk a város legszélső házait, és bekanyarodtunk az első dűlőútra, métereket sem kellett hajtanunk, a szélvédőhöz csapódott egy bodzaág. Mintha egy findzsa vízzel locsoltak volna le bennünket. A lassan kifehéredő pirkadatban eddig tartott csak az álmosság. A lecsorgó harmatban külön-külön látszottak a porszemek. Igen, hát valóban... Vendégem elismerőn bólintott. Arra pedig már én kiáltottam fel, amikor megláttam: az út porában a traktor nyomának pereme jól kivehetően sötétebb volt. Átitta a nedvesség.
Ő találta meg a gyöngyharmattól roskadozó porcsinszőnyeget. Mint a gyermek, úgy örült, látva sötét nyomait az ezüst mezőben. Tényleg olyan, mint a hó - lelkendezett. Váltott, hátrafelé haladt, és hosszan húzta lábát. A hosszabb csíkok a rongyként kornyadozó lapukhoz vezettek, amelyeknek a vize aztán fél combig eláztatta a nadrágszárát.
Kijózanodva, kicsit fáradtan állt meg. Arca piros volt, a felkelő nap sugara kezdte megszínezni a tájat. Keresztülvágtunk a fasoron, oda, ahol a minap az aratókat vettük szemügyre. Na, ott akadt el aztán a lélegzetünk. Láttam én már ködpaplant ülni a kaszáló laposában, de ilyet még nem. A tarló teknőjébe fészkelte magát a sűrű pára. Az ott leparkolt kombájnok csak deréktól felfelé látszottak, a pótkocsikból pedig nem több, mint az oldalukból egy-két arasz. Úsztak a nagy fehér semmiben.
Egy rövid sóhajtásnyit elgondolkozott, aztán mesélni kezdett. Tudod, egyszer Vietnamban jártam. Az ottaniak kitettek magukért, elvittek minden szép helyre, amit szerettek, amire büszkék voltak. Mutattak dzsungelt, mutattak rizsföldeket, idomított elefántokat, és még sok minden mást, de a legnagyobb hatást egy tengeröböl tette rám. Tele volt meredek, megmászhatatlan falú nagy sziklákkal. Köztük jöttek-mentek a halászok vitorlás dzsunkái. Amikor lefordította a tolmács az öböl nevét, azt mondtam: ez igen, ez poétika. Úgy hívják, a Leszálló Sárkányok Öble. A hagyomány szerint hajdanában sárkányok szálltak le ott, és valamilyen okból kővé váltak. Talán egy szűzlányt áldoztak fel a helyiek, vagy valami ilyesmi történt. Csodáltam én már meg kék tengert, szürke tengert, de olyan fehéret, amiben a kővé dermedt sárkányok álldogáltak, még nem. Ugyanolyan világító tejfel volt, mint ez itt.
Azt vártuk volna, hogy a lassan előbukkanó nap megszínezi a mi habpáránkat, mint tette azt a horizonttal. Nem ez történt. Hiába vált a mély szürkéből sötét bordóvá az ég, abból lángvörös, és hajnali négy órára már szinte déli verőfény, a mi páratavunk, benne a kombájnsárkányokkal, végig olyan fehér maradt, mint a téli zimankóban egy selyemkendőnyi lehelet. A nagy monstrumok, amelyeknek sokáig csak a körvonalait láttuk, hamarosan részleteikben is megmutatkoztak. Aztán lassan, majd szinte szemmel követhető gyorsasággal kezdett fogyatkozni a mi kis gyöngyharmatos tavunk. Előbb a nagy gumikerekek tűntek elő, majd a tengely, végül hirtelen semmi sem takarta már a szálanként látható tarlót.
Kihúzták a kád dugóját - ölte meg a szép pillanatok varázsát az én messziről jött emberem. Kedvem lett volna kérdezgetni még a Leszálló Sárkányok Öbléről, mert amikor mesélt róla, sokáig csak azt láttam magam előtt, nem a mi ködben úszó mezőnket. De fáradtak voltunk mind a ketten. Látni kellene azt, gondoltam. Ha tényleg olyan szép, mint a ma reggeli tünemény, megérne egy utazást.
