Írta: Balogh Géza

Teremtett lélek sincs az utcán. A lombok között hallgat a madár, a fiókák is némán pihegnek a fészekben. Az árokparton sárgára aszalódott a fű, a virágokat szürke por fedi.
Szatmári nyár, Nagyhódos, a zöld vizű Túr mentén.
A Garbolc felőli faluvégen, a szélső házak egyikének udvarán két öreg ül egy körtefa alatt. A férfi csendesen szívja kialudt pipáját, az asszony egy megkopott nadrágot foltoz.
Az előbb még Magosligetről beszéltek, a „Boldog ember" falujáról. A boldog ember már rég a temetőben porlad, de a lánya még megvan, itt ül előttem, szaporán jár kezében a tű. És azt kérdezi:
- Vajon otthon Ligeten is ilyen nagy a szárazság? Papp Róza, Joó Györgynek - igazi, tisztességes nevén, Papp Mihálynak - a harmadik gyermeke, pontosan ötven esztendeje jött ide, Nagyhódosra férjhez. Krakkó Gábor, három holdas hódosi gazdalegény kötötte be a fejét.
- Jaj, lelkem, volt itt olyan, de olyan lakodalom . . . !
A nagy virágkosárt is őrzik még, kint látjuk a tornácon. Az ötven szál piros szegfű elszáradt már ugyan, de a kis táblácskán olvashatók még a betűk: „Édesanyánknak, édesapánknak ötvenedik házassági évfordulójuk alkalmából gyermekeik, unokáik . . .”
- Hány gyermeket neveltek fel?
- Kilenc élő gyermekünk volt nekünk, hatan most is jó egészségben vannak. Csak hát messzire kerültek.
– És Róza nénémék hányan voltak?
- Mi is hatan, fiam. Én voltam a harmadik.
Már benne volt a korban, mikor eljött érte Krakkó Gábor. A huszadik évet taposta!
Akárcsak az após, a regénybeli Joó György, Gábor bátyánk se sokáig halogatta az esküvőt. Nemigen koptatta a csizmája sarkát. Mikor harmadszor ment a lányos házhoz, már úgy indult el hazulról: vagy széna, vagy szalma . . .
- Nem volt nekem időm a nagy udvarlásra. Meg különben is ösmertem Rózát. Már egészen pici leány korától.
Krakkó Gábor abban az időben nagy vásározó volt. Megvette a jószágokat a környező községekben, feljavította, s hajtotta el Gyarmatra, Jánkra, de még a messzi Nyírbátorba is őket. Huszonnégy éves volt mán, de még mindig vígan legénykedett.
- Éppen kifogyott a jószág az istállóból, gondoltam, át kéne lépni az onokatestvéremmel Kispaládra, venni néhány malacot.
Mire átgyalogoltak, a kondát már kihajtották a legelőre, jó messzi a falutól. Most mit csináljunk, nézett egymásra a két testvér.
Krakkó Gábor azt mondta akkor:
- Ha már itt vagyunk, menjünk még egy faluval odébb.
Anyai ágról minden rokona Ligeten élt, azok majdcsak segítenek találni pár süldőt. A nap még nem delelt, már a ligeti főutcán jártak. Ott könyökölt a kapunak dűlve Papp Mihály, s rászólt a két hódosi legényre:
- Hát ti mi járatban vagytok?
- Malacot néznénk Mihály bátyám.
Az öreg csak a fejét csóválta:
- Jobb lenne, ha valami jány után néznél már Gábor.
Krakkó Gábor elnevette magát:
- Kommendáljon hát valakit!
- Én nem kommendálok neked senkit. Még nekem is van kettő, azt hinnéd, azokat ajánlgatom.
Hej, szeget ütött Krakkó Gábor fejében az imént hallott mondat! Hagyta is a malacokat aznap, visszament inkább a rokonokhoz. Nekik jobban kell ismerniük a Papp-lányokat. Melyikre gondolhatott vajon az apjuk?
- Mikor hetedszerre jött, már a násznépet is hozta.
A boldog ember lánya azóta is emlegeti, hogy megtáncoltatták őt akkor. Az apja hetven embernek teríttetett ebédre. Tudják meg azok a hódosiak, milyen helyre házasodott a falubelijük!
- Lófogattal jöttek. Mindkét filökre egy-egy keszkenőt kötöttem. Az volt akkor a szokás. Láthatták, az új asszony szűni is tud, nem csak táncolni.
- Szerette az édesapja is a kopogóst?
- Abban az időben nem nagyon volt neki kedve már a csárdást járni. De danolni nagyon tudott. "Szól a figemadár, mindjárt megvirrad már...”
Harminchétben, mikor azt az emlékezetes lakodalmat tartották, a ligeti örömapa már országosan ismert volt. Móricz róla mintázta tán a huszadik század legigazibb magyar parasztportréját. Nem kisebbítjük azzal az író érdemét, ha azt mondjuk: könnyű dolga volt neki Papp Mihállyal. Mert a magosligeti néhány holdas gazda igazi kútfő volt. Kimeríthetetlen források táplálták emlékezetét, s Móricznak csak meregetni kellett abból a friss vizű kútból.
Csak... ?
Papp Mihály öregkorában váltig hajtogatta: – Hány forintot kaphatott Zsiga bátyám azért, hogy megírta az én életemet. Mégse adott nekem abból egy krajcárt se. Pedig hány napot eltöltöttem vele!
- Nem volt pedig arra rászorulva az én édesapám. Tizenhét holdja volt neki.
- A könyvben más áll.

- Hát azért volt író Zsiga bátyánk, hogy az ő szája íze szerint formálja az embert.
A kései rokon - Móricz édesapja és Papp Róza nagyanyja volt testvér - oly szépen beszél a íróember dolgáról, felelősségéről, hogy a tanult ember se fogalmazhatna szebben.
- Olvasta a könyvet?
- Hát már csak utóbb, ebben a világban.
- Ráismert az apjára? Meg Magosligetre?
- Édesapám volt az bizony, csak egészen kicsi eltérések voltak benne. Az én édesanyámat mondjuk nem Kőműves Erzsikének hívták, hanem Kiss Eszternek: Az édes néném apját, a könyvbéli Csereklye Mihályt meg Kiss Pálnak. Csak hát ő ugye elemésztette magát a bánattól, hogy nem vehette el "Kőműves Erzsit". Ők nagygazdák voltak, az anyja meg nem engedte, hogy összeházasodjanak. Hiába jött a gyermek . . . Mikor vitték keresztelni a kis Esztit, akkor akasztotta fel magát az apja.
Krakkó Gábor három hold saját földre, saját házra házasodott, mégis úgy döntöttek, Ligeten élnek tovább. Kivettek árendába egy kis házat, meg is reparálták, de fél esztendő múltán a fiatal férjnek elege lett Magosligetből.
- Még a hódosinál is nagyobb szegénység volt ott, úgy higgye meg. A málét is csak úgy szórva vetették. Harmincnyolc tavaszán először én vetettem sorba. „Elpazarolja ezt a drága fődet" - mondták. De mikor ősszel a félkaromnyi csöveket meglátták . . . !
- Mikor jártak utoljára otthon?
- Most a tavaszon.
- De nem gyalog mentek!? - Gyalog? Taxival! A fiam vitt át bennünket, körbe a betonon.
A boldog ember lányának hat évvel ezelőtt Budapesten megműtötték a csípejét, valami műanyag porcot varrtak a csonthoz. Japánból hozatták azt a „forgót". Azóta nemigen gyalogol. De Ligetet megkeresi mindig. Évente legalább egyszer. S alig ismer a Batár partjára. A boldog ember falujára.
- A boldog ember lánya, veje vajon boldog-e? – Egymásra néznek. Szégyenlősön mosolyognak. Felneveltek hat szép gyermeket, ötven éve élnek együtt. S Róza nénénk még most is eljárja a csárdást. A japán műkoronggal. Gábor bátyánk már inkább csak dalolgat: „Szól a figemadár, mindjárt megvirrad már, fordulj hozzám, rózsám, csókold meg az orcám…"