Írta: Szakonyi Gabriella
A középkorú nő, talpig feketében volt. Szőke, egyenes, fodrászt ritkán látott haja, alig vált el arcának egészségtelen sápadtságától. Tolókocsiját férje és két gyereke leállította a város bűbájos kis terének díszkútja mellé, kisegítették belőle, és ingatag, gyenge lábain, félig ráültették annak karfájára.
A közjáték alig pár percig tartott, kívülálló számára is nyilvánvalóvá téve a mindennapok rutinját.
A két gyerek feszengve és a szégyenkezés semmivel össze nem téveszthető félszegségével eloldalgott, a férfi pedig- vagyok is, nem is mozdulattal, kicsit távolabb leült a lépcsőre.
A jelenet nem volt túl feltűnő, a turisták sokszínűsége és a város (Prágáról van szó) lenyűgöző látnivalói, talán el is vonták volna a figyelmet, ha meg nem szólal a hegedű, édes bús dallama, visszaverődve a teret ölelő épületek között.
A nő játszott! Elesettsége, kiszolgáltatottsága és megalázottsága rezgett a húrokon. Sehová sem nézett, vagy ha mégis, csak befelé. Arra figyelt, hogy amit csinál, tökéletes legyen. Az utolsó akkordok után, lassú mozdulattal félretette hangszerét, lehajtott fejjel koncentrált, majd tiszta iskolázott hangon énekelni kezdett. Schubertet. A tér elcsendesült, a léptek lelassultak, a férfi felállt és még a dal közben kinyitotta a hegedűtokot. Az apró fémpénzek hullani kezdtek.
Nem tudom mások mit éreztek – én fájdalmas csodálkozást…
Csodálkoztam magamon, mert az életem során, ilyen helyzetekben szokásos belső reakcióim, ezúttal elmaradtak. Nem szorult össze a gyomrom, nem nyeltem a szokásosnál sűrűbben, ahogyan az már a könnyek leplezésénél lenni szokott. Szégyenkeztem, mert a meghatódás és együttérzés helyét, gyanakvás foglalta el. Arra gondoltam, svindli van a dologban! A jelenet megrendezett, hogy talán becsapnak, mint mindig, úton útfélen…
Hiszen hányszor adtam pénzt, piaci aluljáró lépcsőjén kutyájával kolduló "vak" embernek, akit nem olyan régen "vagyona" számolásán kaptam. Hogyan álltam döbbenten a reszkető kezű öreg nénitől, örökzöldként vásárolt, másnapra elhervadt gallydarab felett - szembesülve a méltatlan rafinériával. Hányszor adakozom utcán, beteg gyerekre, éhezésre hivatkozóknak, akik feltehetőleg jól szórakoznak naivitásomon a legközelebbi kocsmában.
Az ember szíve lassan megkeményedik. Elromlunk, mint a rosszul dunsztolt befőtt.
A legtisztább és legjobb szándékainkat megcsúfolják, nem csak becsapnak, de kikezdik eredetileg egészségesre kódolt pszichénket. Megrontják azokat a nemes pillanatokat, amelyeket útravalónként kaphatnánk és adhatnánk egy olyan világban, ahol soha nem látott szükség van részvétre és adakozásra.
Ezúton kérem, vagy inkább követelem vissza, veszni indult illúzióimat….
