A faluvégi platánsor csemetéit talán másfél évtizede ültették. Azóta már derék, terebélyes koronájukkal zöld alagútban búcsúztatják a fák az utazót. Gyakran járok arra, mivel félig meddig főközlekedési útnak számít. Ez az utolsó helység, mielőtt feltűnne születési helyem névtáblája. Amikor a fákat ültették, kint volt az utcán a falu apraja nagyja. Még azok sem maradtak otthon, akiknek nehezére esett a mozgás. Nem csak az idős, „minden lépése fáj” polgárokra gondolok. Két kezével a gereblyére támaszkodva nézett ki a jövő menő autókra egy kislány, akin a villanásnyi idő alatt is azonnal látszott, hogy sohasem lesz belőle egyenes járású sudár asszony. Az ilyen pillanat odaég az ember szemébe, agyába. Most is előttem van a vékony szálú drótkerítés, mögötte a kiskert, tavasz lévén tele bazsarózsákkal, nárciszokkal. A sátortetős ház az íves kontyú spalettával. Akkoriban jött ez divatba. Bezárva sohasem láttam, talán ezért rokkant meg a sarka az elcsordogált évek alatt, hiszen semmi sem támasztotta. Ismét és ismét arra járva számolgattam, hogyan szaporodnak a spalettás házak, mikor tűnnek fel másolataik más helységekben, ahol az utam vezetett. Cseperedtek a platánok, fakult a spaletták festése, teltek az évek.
Azt a ferde vállú bice-bóca kislányt mindig csak a meleg évszakokban láttam viszont. A kapujuktól távolabb nem merészkedett. Benézett minden autóablakon. Talán a tekintetemet kereste. Ilyenkor mindig előre meredtem, de a szemem sarkából figyeltem. Szabálytalan, de szép arca volt, vonásai az anyjáéi. Sokszor állt mellette az oszlopnak támaszkodva. Soha nem láttam, hogy beszélgettek volna. Miért is, hiszen ott suhant el előttük a világ.
Egyszer aztán a bolt előtt pillantottam meg az ismerős arcot. Szép vasárnap délelőtt volt, senki nem járt arra. Ő volt az, egy biciklin támaszkodott. Szétszórt végtagjai, esetlen tartása messziről elárulta az ismerősöknek, ő az. Ismerőse voltam én is, hiszen rég nem kerültem a tekintetét, szinte már köszöntünk is egymásnak. Ez a biciklis megoldás egészen kitágította számára a világot. Később már a falu távolabbi pontjain is láttam. Csak tolta, az ülésre támaszkodva. Gondoltam is rá, hogy jó volna elmondani egy másik ilyesféle ismerősömnek a kerékpár előnyeit. Nem ezen a vidéken, hanem egészen másfelé, ugyancsak egy kis faluban találtam rá. Az szegényebb hely, se platánsor, se kiskert, csak egy nagyon kicsi ház. Itt láttam először. Jókötésű, szép arcú, atlétatermetű fiatalember. Hóna alatt két vadonatúj mankó, az egyik lábán, vagy inkább annak a helyén, gondosan felcsipeszelve az akkurátusan élre vasalt nadrág. Vele is hamar elolvadt a távolságtartás. Nem tudom minden autóban megtalálta-e a kipillantó ismerőst, viszont volt rá ideje és módja, hogy keresse a tekinteteket.
A lány utóbb ismét csak a kapuig jutott, valamiért letette a kerékpárt. Idősödő, elnehezedett anyja is egyre ritkábban tűnt fel mellette. Egy ideje már nővé érett gyermeke. Festette az arcát, szemét, száját és amennyire adottságai lehetővé tették, vagy éppen akadályozták, igyekezett divatosan öltözködni. Ezidőtájt ismét előre meredve vezettem a platánok alatt. Tekintetében kihívást hordozott az idegen, újszerű pillantás. Akkoriban szoktam rá, hogy inkább kerülök egy kicsit, de más úton hajtok haza. Aztán egyszer azon kaptam magam, hogy a régi útra fordulok, hogy megnézzem, ott van e még a régi ismerősöm. Vége volt egy nagyon fagyos, nagyon havas télnek, azt gondoltam, talán ki sem tud lépni a házból.
Először azt láttam, hogy a platánok között nyitva van az égbolt, mert levágták a forgalmat akadályozó vastag ágakat. Kint volt a falu apraja nagyja, mint régesrég az ültetésnél. Az útszélre húzott ágakat aprították és hordták haza. Az én ismerősöm háza előtt nagy nehezen ráismertem az anyjára, ketten dolgoztak egy férfival, aki talán az apja lehetett. Őt még soha nem láttam. Elhaladtam mellettük. Külön hallottam az ő baltájuk, az ő fűrészük hangját.
Ám a lányt, és a biciklit hiába kereste a tekintetem. Már a bolt előtt jártam, amikor megpillantottam. Valahol belül, magamban. Gondolataimban egymás után csusszantak össze az előbbi másodpercek, egymás mellé a friss emlék filmkockái. A kijavított, és frissen lefestett spaletta képe a házuk ablakán. Az ablaküveg, amiben egy tizedmásodpercre feltűnt az autóm, és talán én magam. És ott maradt a tejfehér égről visszatükröződő sápadt felhők között egy szabálytalan, szomorú arc. Egy reményvesztett tekintet, egy mozdulatlan szembogár, amely nézte, hogyan suhan el az utcán a világ.
