Írta: Zajácz D. Zoltán
Banán és Bazooka Joe
A gyermekeim egyszerűen nem értik, hogy lehetett az, hogy az én gyermekkoromban csak télen lehetett narancsot kapni, azt is meglehetősen ritkán. Nem beszélve a banánról, amiből, ha érkezett is a kisváros boltjába, legfeljebb két kilót adtak egy vevőnek, hogy másoknak is jusson…Vidéken mi csak a golyó alakú Csemege rágógumit ismertük, miközben a pesti rokonok Donald vagy Bazooka rágóval kényeztették a gyermekeiket. Persze, ötször annyiba került, de képregény is volt a csomagolásban! Apám, ha Pesten járt, mindig Matchboxot, banánt és Donald rágót hozott nekem. Képes voltam késő estig fennmaradni, hogy megvárjam a zsákmányt. Szó, ami szó, nem volt nagy választék az üzletek polcain, bár százszor jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre. A Szovjetunióban annak idején valóban jártam olyan boltokban, ahol csak és kizárólag halkonzervet árultak − tonnaszámra. Idehaza ehhez képest tényleg Kánaán volt, de azért, így utólag, megmosolyogtató, hogy narancsot, banánt alig láttunk, datolyát, fügét kicsit gyakrabban, kókuszdiót soha. El sem tudtuk képzelni, hogy az emberek télen is ehetnek külföldről importált szőlőt, paprikát, paradicsomot, görögdinnyét.
Farmer az Ecseriről
Két magyar gyártmányú farmernadrágot lehetett kapni az üzletekben: a Trappert és a River Blue-t, de később megjelent a licenc alapján gyártott Levi’s is. A többit pedig nyugatról, Jugoszláviából, vagy az Ecseriről szereztük be. Itt volt RIFLE, Jordans Jeans, sőt, az akkor nagyon menő Casucci is. A sportos holmik terén jól álltunk: a 80-as években, ha nem is olcsón, de lehetett már Adidas, Speedo, Arena, Puma cuccokat kapni, a Nike, a Fila vagy a Reebok azonban teljesen ismeretlen volt.
Na persze, meg voltunk ezek nélkül is.
Ja, magnók: volt az MK-25 és MK-27 a BRG-től (Budapesti Rádió és Gépgyár), a VIDEOTON rádiós magnója, az Europa Star, néhány cseh és lengyel készülék (Unitra ZRK, Tesla), és egyetlen japán márka, amit elég sok helyen árusítottak: a Sanyo. Ezt nem is értettük, hogy jutott be Magyarországra, mindenesetre örültünk neki, − már aki megtehette, hogy vegyen egyet magának. Az mp3 lejátszók korában persze ez meglehetősen vicces dolog. De ne feledjük: az űrkorszakban majd ezeken is nevetni fognak.
Csöves legyek vagy popper?
A címben megfogalmazott kérdés nekem nem jelentett dilemmát, mert a kor két divatirányzata között általában aszerint döntöttünk, hogy ki milyen zenét hallgatott, milyen társaságba járt.
A popperek, ahogy (a rockerrel ellentétben) a nevükből is kiderül, a popzene iránt rajongtak, ezért a hajviseletük, öltözködésük is a kor popcsapatainak (pl. A-ha, Modern Talking, Wham) külsőségeit követték. Ennek része volt a répanadrág (felül bő, buggyos, lefelé szűkül, mint a répagyökér), illetve télen pl. a steppelt, lehetőleg fehér kabát stb. Ők azok, akik szinti-popot, diszkózenét, esetleg újhullámos bandákat hallgattak. A másik tábor volt a csöveseké: egyenes szárú, szűk, testhez álló (csőszárú) farmert vagy bőrnadrágot viseltek, kockás inget, esetleg matrózcsíkos pólót, vagy elnyúlt, agyonmosott kötött pulóvert, farmerdzsekit, műbőrdzsekit. Elengedhetetlen kellék volt a szimatszatyor, azaz a katonai gázálarc hordtáskája, amit kezdetben a seregből szereztek be, de később leleményes kisiparosok már gyártani kezdtek valami hasonlót. Fontos kellék volt az edzőcipő, vagy az Alföldi papucs. Ők rockzenét (a hazaiak közül a Korált, a Piramist, az Eddát, a Beatricét hallgatták), és teljesen másfajta életstílust éltek.
Elvontak
Ott volt a harmadik kaszt, az elvontan öltözködőké: ez inkább a csöves viseletre hasonlított, de népi elemekkel (paraszting, parasztblúz, mellény, nyersszínű bőrtáska − Bulgáriában volt a legolcsóbb!) kiegészítve, illetve iparművészek által készített holmikkal (pl. kendőkkel, csatokkal) kombinálva. Elterjedt módszer volt a házilagos batikolás. De arra is emlékszem, hogy az osztálytársnőim vagyonokat fizettek falun parasztnéniknek néhány vászon holmiért…Én, mint egy művészeti gimnázium diákja, leginkább így öltözködtem. A popperek és csövesek tábora nem nagyon értette meg egymást, kevés volt a közös pont: főleg, miután akkoriban a zene volt (lehetett volna) az egyik kapocs, a közeledésre nem sok esély volt pl. a Wham vagy a Beatrice rajongói között. Ettől függetlenül egymás mellett éltünk a kollégiumban, és noha kezdetben napirenden volt a csipkelődés, gúnyolódás a két tábor között végül konszolidálódott a helyzet. Ma már megmosolyogtató az egész, de akkor egy tizenéves számára ezek alapkérdések voltak.
A mozi anno
A mozi valahogy nagyobb varázslatnak tűnt akkor, amikor még nem volt multiplex. A mi falunkban csak szombat-vasárnap volt vetítés az egykori Lónyai-kastély dísztermében, ahol a mennyezetről festett angyalkák vigyáztak ránk. Nekünk, tizenéves kölyköknek a vasárnap délelőtti matiné volt az igazi csoda, a három testőrrel, Lagarder lovaggal és a többiekkel.
Tuzséron még vetítőhelyiség sem volt, hanem a hátsó széksor mögül berregett-kattogott az öreg vetítőgép. Mivel csak egy gépre futotta, két filmtekercs között mindig volt egy-két perc szünet, amíg a gépész (civilben rajztanár az iskolában) fölhelyezte az újabbat. Amikor sikamlósabb jelenetek következtek volna, gyakran csalódottan vettük tudomásul, hogy nem folytatódik a csók vagy a vetkőzés. Hirtelen változott a helyszín, újabb jelenet következett. Ez azért volt, mert a mozigépészek kivágták maguknak a legjobb jeleneteket, és azok nélkül küldték tovább a filmet. Így, mire az utolsó faluba ért, a másfél órás film már alig volt hosszabb 70 percnél…
Emlékszem, később a Cinema Paradiso végén láttam hasonló jelenetet, amikor az öreg mozigépész, akinek a temetésére érkezik egykori “tanítványa” (ma már híres filmrendező), és egy dobozban névre szólóan megkapja az öreg ajándékát: egy összevágott kisfilmet a legparádésabb filmjelenetekkel, Greta Garbo csókjától Chaplin csetlés-botlásáig. Az is mókás volt, amikor az előző faluban összecserélték a dobozok tartalmát, így a film nálunk esetleg a végével, vagy a közepével kezdődött.
Élőben, a parkban
Ha valami jó kis kardozós kalandfilmet vetítettek (vagy indiánosat), akkor a kastélykertben, az évszázados gesztenye- és tölgyfák alatt mi is lejátszottuk, “újraforgattuk” a jeleneteket. Persze, előtte összevesztünk a szereposztáson, mert, ugye, nem mindenki lehetett Tulipános Fanfan vagy Old Shatterhand. Én is azok közé tartoztam, akiket megfertőzött a mozi varázsa: televíziósként 12 éven át készítettem filmeket. Persze, nem kalandfilmet, mint gyermekfejjel gondoltam. De ezek a munkák talán még fontosabbak voltak.
Apám pártlevelezése
A rendszerváltáskor apám egy nap több kartondoboznyi levéllel, irattal állított haza, mondván, hogy ez most mind megy a vegyes kazánba… Apám egy nagyvállalat gazdasági igazgatója volt, és természetesen tagja az MSZMP vállalati szervezetének is. A húgommal rögtön felismertük, hogy ez izgalmas olvasmány, sőt, kordokumentum, ezért arra kértük, ne vesse a tűzre. Abban egyeztünk ki, hogy azt mondta, kapunk két napot, hogy elolvassuk, átnézzük, csemegézzünk, aztán viszont el fogja égetni mindet. Így is lett… Szó, ami szó, valóságos kincsesbánya volt… Ne gondolja senki, hogy államtitkokat tudtunk meg: apám a párton belül nem volt annyira fontos ember, de azért találtunk érdekes papírokat. (Tudni kell, hogy az apám egy 8 gyermekes szegény családban nőtt fel, belőle a Kádár-rendszer csinált tanult embert, másként kevés esélye lett volna rá, hogy közgazdász legyen. Anyám − erősen vallásos lévén − sosem nézte jó szemmel az MSZMP-sdit, de szerette apámat, ezért ritkán nyilvánított véleményt. Nem sok előnyét láttuk amúgy a dolognak, gyermekként arra emlékszem, az volt az érdekes, hogy apám, mint párttag, korábban tudott az áremelésekről, még mielőtt bejelentették volna őket − néha amolyan bennfentesnek éreztem magunkat, mert egy héttel korábban tudtuk, hogy felemelik a cukor vagy a kenyér árát, de hát mai szemmel nézve ez vicc…)
Top Secret!
Olvastuk apám néhány életrajzát a papírok között - mindegyik úgy folytatódott a neve, születési helye, dátuma után, hogy “szüleim agrárproletárok”. Ezen 1989-ben jót nevettünk a húgommal.
Egyszer csak egy igazi csemege akadt a kezünkbe: a községi párttitkár írta apámnak, a nagyvállalat egyik vezetőjének, és a sarkában ott állt: SZIGORÚAN BIZALMAS! Gépelte X.Y., iktatta Z. stb.
− Te jó ég! − kiáltottunk fel! Vajon most milyen titok nyomára bukkantunk?!
Tovább olvasva már lelombozódtunk… Az állt benne: Tárgy: November 7-e méltó megünneplése (!!!) Az egész arról szólt, hogy abban az évben rendezzék a község Nagy Októberi Szocialista Forradalomról szóló megemlékezését a cég színháztermében, az iskola küld majd énekkart, meg versmondó kislányt. A transzparenseken legyen ez meg ez, a dekoráció pedig legyen ilyen meg ilyen…
Most mit mondjak?… Ennyire volt komoly ebből a szempontból falun a 80-as évek…
(A blog vendégszerzője a Kelet-magyarország főszerkesztő helyettese. Pályafutása során kevés olyan médiaág maradt, amelyben ne tette volna próbára tehetségét.)
