Írta: Kulcsár Attila
Egyedül ül egy utas a távolsági személyvonat másodosztályú fülkéjében. A vonat már késésben áll, valószínűleg azért, mint a múltkor, amikor ellopták egy jelzőlámpánál a biztosító berendezésből a vörösréz kábelt, vagy máskor, amikor elgázolt egy leláncolt biciklijét toló gyanútlan gyalogost egy sorompó nélküli vasúti átkelőben. Az efféle álldogálásban az az egyetlen jó, hogy senki se kési le az indulását.
Az üres fülkében az utas ilyenkor jobb híján szemlélődik. A zöld műbőr üléseket szorgos kezek bicskával felhasogatták, de mára gondos asszonykezek össze is varrták, és most úgy néz ki, mint egy műtét utáni friss heg, amelyik azonban sohase fog összeforrni. A földön vizes cipőkről leázott sáros lé-foltok, az ülésen és alatta kiköpdösött szotyola héj, az ablakon olvashatatlan grafiti embléma zöld filctollal, de az ülés felett a régi úttörővasutas fénykép helyén olvasható felirat: „leszopott az anyád”. Viszont az ablak záródik, az ajtó mozog és világítás is van. Na azért a fűtés nem működik, de nagykabátban nem is hiányzik.
Aztán benyit egy fiatal hölgy, arca utazáshoz kisminkelve, és udvariasan megkérdezi: bocsánat, de volna még itt egy szabad hely?
Na, mit mondjon az ember erre, ha tánciskolába is járt, és afféle békebeli úriember fia?
– Csakis önre várnak itt a helyek, parancsoljon helyet foglalni, akár a helyemen is, az már előmelegített.
Biztos túllőtt a célon, mert a hölgy megköszöni kedvességét, védőleg maga elé fogja a táskáját és beül a fülke átlós sarkába.
Nem tudhatjuk, hogy milyen választ várt a kérdésére?
– Hölgyem ne haragudjon, de itt minden hely foglalt. Várom a haverokat. Már ideszóltak, hogy a pénztárnál hosszú a sor, de jönnek. – Ha a hölgy elhiszi, csalódottan eloldalog.
Nem is nagyon értem, hogy egy ilyen nyilvános helyen, miért kérnek engedélyt a vasúti jegy használatára, amikor az leülésre is jogosít.
Talán azért, mert tulajdonképpen mindenki egymaga szeretne utazni egy fülkében. Felszállás után szinte minden utas előbb betekintget, és ha üreset talál, ott foglal helyet. Amikor az egyterű kocsiba szállunk akkor is olyan üléspárt keresünk, ahol mások még nem ülnek. Ha találunk, villámgyorsan elfoglaljuk a másikat is kabátunkkal vagy a csomagunkkal, hogy oda lehetőleg ne üljenek. Mindenkinek van egy aurája, amelyen belül nem szívesen fogad idegeneket. Ez megvalósítható egy személyautóban, de a vonaton és a liftben néha közel kerülünk egymáshoz.
Az agresszív utas ismeri a jogait, nem udvariaskodik, nem riad vissza két másik agresszívtól se, akik pedig ketten elfoglalják a fülke mind a nyolc helyét. Átlósan ülnek, az előttük levő ülésre felteszik a cipőjüket, mellettük sportszatyor, oldalukon a nagykabát vagy a dzseki.
– Na, uraim – hallottam egy ilyen esetben kérdezni egy illetőtől, amint benyitott a fülkébe, – kinek van itt két jegye, mert nekem is van egy. Csak azt mondják meg, kinek lábára üljek.
Erre aztán legalább a cipőjüket leveszik az ülésről, és leülhet az új utas az egyik helyére, de felettébb feszült lesz a légkör. Nincs cseverészés, csak egymás méregetése, fogáskeresés, ablak lenyitás, ki-be járkálás. Nemcsak autóval lehet az úton járó ember agresszív, gyalog is, sőt ülve is.
Persze az „egy levegőn túl” és az aurán kívül, lehet más oka is annak, hogy magányra vágyunk. Mert például tanulni, vagy olvasni szeretnénk. És akkor ennek lőttek, ha beül a fülkébe két szájmenéses nő, és hangosan kitárgyalják a főnököt, a férjüket, a gyerekeket, a kutyát és bármit. Vagy a nulla forintos tarifa-díjas utas, aki végig hívogatja mobilon az út során ismerőseit, és be nem áll a szája, és nem lehet mellette semmire koncentrálni, csak belehallgatni a magánéletébe, és nem beleszólni, hogy kussolj már.
Gondolom, aki megkérdezi, hogy leülhet-e, az magára gondol, hogy ő bizony nem engedné meg. Mindent elkövetne, hogy elriasszon, azon túl is, hogy csomagjait a szomszédos ülésekre rakta. Legszívesebben elkezdene vakaródzni, hogy bolháit jelezze, vagy kiütéseit. De nincsenek, ezért elkezd köhécselni, mint egy Kaméliás hölgy, zsebkendőjét zavartan a szája elé tartva, hogy a halálos kór kilégzését minél hatásosabban korlátozza. Ha nem értenek e kevésből, köhögő rohamot kap és röpködnek a bacik a permetlében. Ez általában hatásos. Az utasok ilyenkor ijedten kimenekülnek a folyosóra.
Itt ezúttal egy másik trükkel él az utasunk. Leveszi a cipőjét, és alváshoz készülődik az egyik oldalon végignyúlva. Zoknija nem lyukas, csak az a sáros lé beszivároghatott a cipőjébe és még nem volt ideje megszáradni. Le is hámozza a bokájáról és kiteríti száradni, az ülés alatti csőre, hátha beindul egyszer az a fránya fűtés is. Elalvás előtt még udvariasan megkéri útitársát, hogy majd Püspökladány előtt költse fel.
De a hölgynek ez a feladat már meghaladta türelmét, mert riadtan és szabadkozva szedelőzködni kezd, hogy ne haragudjon, de mindjárt le kell szállnia, és sietve kimenekült a peronra.
Utasunk széles mosollyal fordul be a falnak, és már elaludna is, amikor új helyzet áll elő, új szereplőkkel.
Mert ilyen az élet, örökös harc és egyszer fenn – egyszer lenn. A személy mindig megáll Hajdúhadházon is, és felszáll a vonatra egy tíztagú cigányzenekar. Két prímás és nyolc szájbőgős, akik közül tízéves a legidősebb, a legkisebb cicin játszik. És minden megállóban fellépésük van. Kiszaladnak a WC-be négyesével, hogy kevesebbnek látszanak, körülbelül ennyinek nincs jegye, mert még kiskorúak, de ketten is elférnek egy helyen.
Utasunk is sietve visszaül a helyére, mert neki is csak egy jegye van, és riadtan nézi, ahogy az élénk csöppségek ugrálnak a bőrülésen egyik oldalról a másikra, és csattogtatják a felhajtható karfát a zenebona ritmusára. A Csapókerti megállóig bírja, Debrecenben aztán fegyvereit is hátrahagyva, – ez a két koszos zoknit jelenti, – a csupasz lábára húzva fel nyúlcipőjét, sietve leszáll a vonatról.
Hogy hogyan jutott el végül is Püspökladányba egyedül, gyalog vagy egy üres éjszakai személlyel, arról nem sokat tudok.
