Írta: Nagy István Attila
A létért vívott küzdelem az állatvilágban nagyjából azonos: a hímek megverekednek a párosodás „jogáért”, s aki győztesen kerül ki a harcból, gondoskodhat az utódok létrehozásáról. Így „biztosítja” a természet, hogy lehetőleg a legjobb képességek öröklődjenek, hiszen hosszú távon ez szolgálja a faj fennmaradását.
Az állatvilág egyedei egymással való kapcsolatának a tartalmát nagyjából meghatározza a fenti körülmény, valójában minden ennek rendelődik alá.
Az ember nemcsak abban különbözik az állatvilágtól, hogy célirányos munkát végez, mert a munka eredménye már az elhatározás pillanatában megjelenik a tudatában, hanem abban is, hogy mindenféle társas kapcsolatát humanizálja.
Ez a humanizálási folyamat az évezredek során sokat változott, finomodott. Ma már nem ugyanaz a tartalma a barátságnak vagy a szerelemnek, mint századokkal ezelőtt. Lehet, hogy éppen ezért nem maradnak fenn korunkban tudósítások olyan emberi kapcsolatokról, amelyek túlmutatnak az esetlegesség világán, mélyebb tartalmuk meghaladja a konkrét időt.
A huszadik század végének, a huszonegyedik század első évtizedeinek emberi kapcsolatai, jelesül Magyarországon, nem kevés tanulsággal szolgálhatnak, mert magukon hordozzák azok jellemvonásait, akik megteremtik őket, s akik ráteszik az életüket ezekre a viszonyokra.
– Végre vége van egy több évig tartó kapcsolatomnak – mondja a telefonba a hölgy –, azt sajnálom, hogy nem előbb történt. Most tudom igazán, hogy nem én voltam, akinek a teste belevetette magát a hosszú szeretkezésekbe. Felkavart minden találkozás, már előtte remegett a gyomrom, s nem törődtem semmi mással, csak azzal, hogy az övé lehessek. Teltek az évek, s egyre inkább azt kellett tapasztalnom, hogy nem érdekelte más, csak az, hogy hetenként egyszer velem lehessen. Nem értett meg igazán. Mióta vége, tudom, hogy nem én voltam vele, hanem valaki más, mert az én világomnak csak kicsi része a szex. Fontosabbnak tartom a tartalmas, a másikra teljes lélekkel odafigyelő társas viszonyokat. A test és a lélek együttes harmóniáját. Huszonöt éves vagyok.
A titkárnőképző-tanfolyam szervezőjét arról faggattam, hogy él-e még az a korábbi gyakorlat, hogy a főnök igénybe vette a titkárnő egyéb szolgálatait is, nem csak a gépelést. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy ma a leendő munkáltatók számára ugyan nagyon fontosak a hölgyek testi adottságai, de viszonyt nem akarnak létesíteni velük. A gépírókisasszonyok vagy titkárnők nem abba a kasztba tartoznak, mint a főnök. A vezető nem engedheti meg magának, hogy ne a vele azonos társadalmi rétegbe tartozóval kezdjen kapcsolatot. Újfajta kasztosodás ez, ami persze nyomokban ezelőtt is fellelhető volt.
Amikor még markánsabban elhatárolódtak egymástól az egyes társadalmi rétegek, az egyszerű emberek bölcsessége csak azt mondta: „Suba subával, guba gubával.” Így fejezte ki, hogy nem lehet kilépni az adott osztályszerkezetből, s csak tragédia forrása lehet, ha a legény vagy a leány nem a vele azonos helyzetben lévőt szereti. A szentimentalizmus nagy hulláma éppen ez ellen lázadt, a szív jogát hangoztatta a vagyoni érvekkel szemben. Milyen eredménnyel? Erről azok a regények tanúskodhatnak, amelyeknek fiatal hősei inkább az öngyilkosságot választották, semmint, hogy szerelem nélkül kelljen házasságban élniük.
Napjainkban annak lehetünk a tanúi, hogy a felébredő szerelem már eleve ott nyújtogatja pici ágacskáit, ahol kell. Már nem nagyon szükséges a szülők válogató figyelme, amely eldönti, hogy a nagykorú gyermek kit válasszon majd, ezt megteszik maguk a fiatalok. Senki se ellensége magának, lehet az önigazolás egyik forrása, másrészt a vagyon, az életkörülmények eleve kijelölik a fiatalok mozgási lehetőségeit. S mindenki onnan választ, ahol él. Így kerül egyre messzebb egymástól a suba és a guba.
Szerelem nélküli házasság. Aligha lehet annál szörnyűbb, ha két ember kapcsolatából kikopik a szerelem. Hányszor meghalunk, hányszor búcsúztatunk, amíg azt mondjuk, hogy nem akarok többet elereszteni senkit!
De az érzéseknek ugyanúgy megvan a maguk története, élete, sorsa, mint bármi másnak. A lázas szavak megkopnak, kihűlnek. Megváltozik az ember. A szív nem ugyanazt a ritmust dobogja, s ami igaz volt valamikor, mára már semmivé lett. Át kell értékelni, alakítani a korábbi kapcsolatot. S mit tegyen, akinek a csönd dermeszti a szívét, akiben végtelen szomjúság él a szeretet után, de már nem képes megölelni azt, akinek a vágyát adta, akihez álmodozó éjszakákon odabújt, s azt suttogta: vigyázz rám, kérlek! Vágyakozik, de a szomszédos szobában ott szuszog a gyermek.
Illik választani az önfeladás lehetőségét? Eldobni a személyes élet örömét a gyermek nevelkedése érdekében? Vagy Nóra-i elszántsággal azt mondani, hogy elsősorban ember vagyok, és nem anya. Új útra lépni, amely ismét felkínálhatja a harmóniát, az álmodozó éjszakákat, amikor menedéket kérve odabújhatunk a kedvesünkhöz, s azt suttoghatjuk: vigyázz rám, kérlek!
Olyan emberi kapcsolat ez, amelynek mi itt Közép-Kelet-Európában nem ismerjük még a kezelési módját. Csak a görcsöket érezzük, azt, hogy bárhogyan döntünk, megsérül valaki. Pedig bizonyára van humánusabb megoldás, mint az acsarkodás, a jelenetek, a férfias szarvasbőgés. Humanizáltabb. Ami kevesebb tered enged az ösztönöknek, több lehetőséget kínál a rációnak.
Aztán itt vannak a munkakapcsolatok. Valaha úgy születtek a munkadalok, hogy sok-sok ember fogta meg a nehéz tárgyat, amelyet egy ritmusra kellett megemelni. A munka eredményességéhez nagy szükség volt a másik emberre is. Napjainkban a munkavégzés eredménye nem valami közösségi eredő, hanem egyéni teljesítmény. Személyes siker, amellyel pozícióelőnyre lehet szert tenni. Segíthet a karrierépítésben. Leggyakrabban a másik ember rovására.
De kit érdekel a másik? Maradnak az erősek, a kíméletlenek, az akarnokok, a gátlástalanok, a mindenen átgázolni képesek. Ezt diktálják a piac törvényei – hangzik az önfelmentés sovány vigasza. A teljesítmény növelésének egyetlen módja a kíméletlen küzdelem. Győzzön a jobb! Szó sincs már arról, hogy az ember minden cselekedetében humanizált módon jár el. Szabadságom határa a másik ember szabadsága. Szép, szép. A szép eszméket nem lehet megvalósítani, ezért sorolódnak be az örök ábrándok közé. Így válik lassan az ember csavarrá a hatalmas gépezetben, s valósul meg Madách riasztó falanszter látomása: a célszerűség, a hasznosság elve elpusztítja az egyéniséget, megöli az érzelmeket, s az embereket arra kárhoztatja, hogy azok legyenek, amit a fölöttük lévő erő elvár tőlük.
Meddig él az ember? Természetesen addig, amíg meg nem hal. S meddig élet az élet? Biztosan nem a halálig. Mert mit kezdjen az ember az élettel olyankor, amikor már semmit sem akar tőle? Amikor nincsenek vágyai, se tervei, csak azt érzi, hogy légüres tér veszi körül, amelyben igazán nem számít, hogy egy nappal több vagy kevesebb. Kihunyt belőle az érdeklődés a világ iránt, de az sem érdekli, mi történik a szomszédban, vagy a szomszéddal. Egyszerűen csak van. Él-e még?
Az élet naponként húzat velünk vizsgatételt, s mi újra meg újra megbukunk. Igaz, nincsen index, amelybe a szigorú tanár beírja az érdemjegyet: nem felelt meg. A javítóvizsgára pedig a legtöbb esetben nem megyünk el, mert úgy teszünk, mintha nem ért volna bennünket semmilyen kudarc.
(A blog vendégszerzője színikritikus, újságíró, költő. Tucatnyi kötete elérhető a http://www.mek.oszk.hu/, a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján is. Blogja: http://nagyia1947.blogter.hu/ )
