Vacsorázni pedig Grinzingben fogunk, nézett rám jelentőségteljesen Henrik, bécsi ismerősöm. Eddig csak hallomásból tudtam a császárváros nevezetes pincefalujáról, de annyi is elegendő volt ahhoz, hogy felvillanyozódjak. Mindjárt elsoroltam magamban, mit is illik tudni Bécs Szépasszonyvölgyéről. A kiskocsmákat Heurigernek hívják, ami onnan veszi eredetét, hogy az újbor kiforrásakor a cégér mellé egy kis tűlevelű koszorút helyez a tulajdonos, jelezvén: be lehet térni az ideire.
A bécsi erdő keskeny szerpentinjein tett kis kitérő a dombok tetejéről gyönyörű kilátásra nyújtott lehetőséget. A fényárban úszó városban a Práter óriáskereke volt az egyetlen tájékoztatási pont, akkora lehetett innen messziről, mint egy elgurult tízes. Itt viszont egy ház egy heuriger. Bennünket a Reinprecht nevűben vártak, már az előtérben jól lehetett hallani a harmonika hangját. Henrik, Ferenc Józsefre emlékeztető arcszőrzete alatt büszkén mosolygott: ez a mi heurigerünk.
A háromszáz esztendősnél is idősebb pince – korát a mestergerendába vésett dátum is tanúsítja – nagyon családias hely. Ami nem műemlék, az vadásztrófea, ami nem régi, az szép, ami nem modern, az kényelmes. És ami egyik sem – nos attól pedig megáll az ész . . .
Következhetne itt az ínycsiklandozó menü, a könnyű, de nagyon finom bor leírása, no meg a harmonikaszóé, amit egy szál bőgő kísér. Én mégis másról mesélek. Az osztrák történelem egy darabjáról, merőben szokatlan aspektusból. Két fogás között, gyakorolva kissé az egyenes testhelyzetet, megtekintettem a világ legnagyobb dugóhúzó-gyűjteményét.
Szemközt a kármentővel míves, üvegezett tárlóban található a mintegy kétezer darabot számláló hatalmas kollekció. Tanúsíthatom, nincs köztük két egyforma darab. Mivel soha nem találkoztam még a dugóhúzók formatervezésének és művészettörténetének még csak kezdetleges leírásával sem, elégedjen meg most az olvasó eme merőben szubjektív értékeléssel. Mindenekelőtt: rá kellett ébrednem, hogy ez a művésznek nagyon kevés lehetőséget kínáló eszköz kellő találékonysággal igen sok és szép formában előállítható. Igaz is: természetesen osztrák találmány a dugóhúzó, amit tanúsít a Kaiserliches Patentamt, az akkori találmányi hivatal eredeti okmánya: bizonyos Friedrich Kumer zellai illetőségű polgárnak kiállítva az általa részletes rajzzal is körülírt „korkenzieher”-ről. Valami Matt Perkins is próbálkozott hasonlóval Birminghamban, ám előbbi; bár szintén 1884-ben, de hónapokkal megelőzte. Az elsőség tehát Herr Kumeré, a dátum egészen pontosan április 1. Az a rossz, aki arra gondol, hogy bolondság ez az egész.
A dugóhúzó mindig tükrözi az adott kor szellemét. Ne tessék nevetni kérem. Egy szecessziós cupidó akár a Burg parkjából is idejöhetett volna… Itt is van, egy bizonyos pajzán testrésze szolgál – igaz megcsavarva – a dugó eltávolítására. A múlt század eleji amerikai munkásmozgalmat egy wisconsini vörösréz kovácsüllő képviseli – bár ebből teljesen jelentésmentesen csavarodik elő az acélspirál, vagy csak nekem nem mondott semmit. Annál inkább egy népviseletben pompázó menyecske, akinek szoknyája alatt rejtve van az a bizonyos alkalmatosság. Arcán pedig olyan pajzán mosoly, mint akit nemsokára valami nagy öröm ér. A postásoknak postakürt a dugóhúzójuk fogantyúja és más foglalkozásoknál is valami közeli a párhuzam. A legősibb foglalkozásnak, amelyet az AIDS ellenére is számosan űznek Bécsben, művészi és nem művészi pornográfiák állítanak emléket.
Nem hiányoznak a mai modern formaötletek sem, ezek azonban kevesebb emberhez szólnak. Márpedig a dugóhúzó mindenkié – hogy ismét tegyek egy egyetemleges érvényű megállapítást.
A Heuriger Reinprecht dugóhúzó-gyűjteménye húzza a vendégeket a világ minden tájáról. Dugót nemigen, mert – legalábbis ottlétünk alatt – palackos bort nem szolgáltak fel senkinek. Persze egy ilyen gyűjteményt kímélni kell.
