Írta: Balogh Géza
Csukva maradtak a puskák.
Otthon maradtak a vásárlók.
„– Szevasz Pityu! Megy az üzlet?
– Ó, hagyjál békén, otthon hagytam a puskát!
– A puskát...!?
– Azt, a puskát. Anélkül nem megyünk itt semmire."
(Párbeszéd a nyíregyházi KGST-piacon 1994. január első napjaiban.)
Puska van sokféle: golyós és sörétes, elöl és hátul töltős, de olyan, mint a párbeszédben szereplő puska, csak a piacozóknál. Ez a puska ugyanis nem az a puska, ez sok mindenre alkalmas, de lőni nem lehet vele. Egy zárható asztalféle csupán, a kicsiben piacozók arról kínálják a portékájukat. Most azonban se ilyen, se amolyan puska, csendes a nyíregyházi piac. Megszokott ez az új esztendő első napjaiban, hiszen míg az ortodox karácsonyon nincsenek túl a keletről jövő piacozók, addig hiába is várnánk őket. De nem csak mi, a taxisokra is ínséges idők járnak ilyen tájban. Nekünk, magyaroknak már csak ritkán futja taxira, a külföldről jövők közül azonban sokan megengedhetik maguknak e luxust. Van tehát szabad kocsi, furikázhatnánk, ha akarnánk, de most mi nem autókázni, hanem beszélgetni szeretnénk inkább.
A piac főbejárata előtt hosszú kocsisor, az élen egy öreg Polski Fiat. A gazda nyomban leteszi az újságot, s már kapcsolja is a motort, de aztán enyhe bosszúság fut át az arcán.
– Mit..., hogy diskurálni? Na jó, úgyis hiába várok fuvarra.
– Meg lehet élni ebből a munkából? – ülök mellé az első ülésre.
– Láthatja… élek.
– Jó-jó, azt látom, hogy él, de miképp? Ne értsen félre – szaporítom a szót, mert látom rajta a tétovázást –, nem a zsebében akarok turkálni, a piac érdekelne minket, de ahhoz hozzá tartoznak a taxisok is.
– Hát akkor kezdjük az elején. Szabó Gábor a nevem, s miután tudom, hogy úgyis megkérdi majd, mióta taxizom, hát mondom: másfél éve.
– És előtte?
– Előtte „tengizeztem”. Sofőr voltam Tengizben, de aztán lejárt a szerződésem, s hazatérve ott álltam, ahol a part szakad. A taxizásba menekültem. Nem mondom, akadnak jó napjaim is, de most...!? Amikor kezdtem, még egészen más volt, akkor nemigen kellett azon töprengenem, hogy mi lesz holnap. Bezzeg manapság!
Több időnk nincs, mert megkocogtatja egy usánkás férfi a kocsi ablakát, s bekiált: – Centrum dá...!?
– Dá-dá – feleli Szabó Gábor, s mikor búcsúzásképpen felém nyújtja a kezét, azt mondja: – Ma ez az első fuvarom.
Fennállása óta százszor is megfordultam már a KGST-piacon, így aztán tudom, újságírói szemmel nézve igen hálás terep, csak éppen az ott megszólítottak a legritkább esetben hajlandóak elárulni a nevüket. Meg sem lepődöm tehát, hogy a piacozók egyik legtapasztaltabbika, egy dörzsölt bőrárus mindent elmond, csak a nevéről hallgat bölcsen. Pedig még ajánlónk is van, az egyik szolgálatos rendész, Székely Károly személyében.
– Most nektek az a fontos, hogy engem miképp hívnak, vagy az, hogy miket tapasztalok? – tárja szét a karjait, s ha jól belegondolunk, igaza is lehet. Mert minek szekálják őt a többiek, ha netán olyasmi csúszik ki a száján, aminek nem lett volna szabad.
– Hideg van – toporgunk fázósan a jéggé taposott havon, ám ő csak legyint. – Itt hideg!? Látszik, hogy Magyarországon nőttetek fel. Lettetek volna velem katonák fent a Balti-tengeren, a haditengerészetnél. Ott megtudtátok volna mi a hideg, s mi az önfegyelem. Én bevonultam hetvenkettő májusában, s majd csak hetvennégy júniusában engedtek először haza.
A Balti-tengeren, hallgatjuk elálló fülekkel az iméntieket, de hisz mit keres ott egy magyar fiatalember!?
– Ungváron nőttem fel – neveti el magát –, majd aztán, hogy leszereltem, megnősültem, s áttelepültem ide, Szabolcsba. Egy ideig tolmácskodtam, próbálkoztam ezzel, azzal, majd felcsaptam vállalkozónak.
– És az üzlet? A maffia nem környékezett még meg?
– Engem, a maffia? – nyitja ki a sátra mögött álló kocsija ajtaját. Elfüttyenti magát, s feltápászkodik a hátsó ülésről egy akkora dog, hogy alig fér ki feje az ajtón. – Ez az én fegyverem. Különben meg, ha vannak is maffiózók, akkor azok nem minket, magyarokat bántanának. Hanem a gyalogsoron kuporgókat.
Ezzel vége is a diskurzusnak, mert egyszerre három, aranyfogú asszonyka is kóstálgatni kezdi a sátorban lógó portékát..., az üzlet pedig üzlet! De van más okunk is, hogy odébb álljunk: megjelenik egy, jellegzetes, sátorozóoverállba öltözött férfi, kezében egy tál csirkecsonttal. Kinyitja a kocsi ajtaját, a kutya elé teszi a tálat, és..., és nyitva hagyja az ajtót!
– A régi motorosok összetartanak – kommentálja az iménti jelenetet Székely Károly. – Igaz, összezördülnek néha, de tudják, egymásra vannak utalva. Ma én segítek, holnap pedig te, ha úgy hozza a helyzet.
– Gyakran szükség van erre?
– Ahol annyi ember megfordul, mint nálunk, forgalmas napokon tíz-tizenötezer, minden megeshet. Talán még Kamcsatkáról is érkeznek hozzánk, oroszul is csak pár szót tudnak. Mi már sokat láttunk, de komolyan mondom, hogy gyakran elszorul a szívünk egy-egy idegen láttán. Jön a nyolcvanéves nénike isten tudja hány száz kilométerről, hogy túladhasson az öt kiló szemesbabján, a tíz pár vastag zokniján. S ha látnák arcukon az örömet, mikor meg tudnak venni a forintért pár zacskó banánt, narancsot...!
Most, az ortodox karácsony előtt csak a kerítés tövében felállított asztalok mellett látni árusokat, Romániából, Ukrajnából jöttek. Mindjárt a sor elején egy műbőrkabátba öltözött fiatalasszony, előtte vagy húsz, tengericsuhéból font kenyereskosárka, cseréptartó. Valamikor a távoli, Huszton is túli kárpátaljai magyar faluban, Visken láttam utoljára ilyeneket, fillérekért lehetett hozzájuk jutni.
– Az vagyok lelkem én is, viski – ragyog fel az asszonyka szeme, hogy a messzi Nyíregyházán is tudják, merre az ő faluja. – Csak baj van, nem kell senkinek a kosár. Pedig csak száz forintért adnám, s úgy higgyék meg, négy órába telik, míg elkészítek egyet. De rá vagyok utalva, otthagyott az ember, magam nevelem a gyermekemet. Munka meg egy szál se..., és segély se.
Didereg a viski asszonyka, de hamarosan elfelejti a fagyot, a, telet, idősebb, nagy hangú férfi mordul rá:
– Mennyibe vannak ezek a vackok? – Száz forint.
– Adok érte hetvenet..., de kettőért!
– Ó, hát hogy tetszik gondolni. Nézze meg a kezem – ráncigálja le a kesztyűjét – már teljesen belegörbültek a fonásba.
– Az a maga dolga.
Nézem Székely Károlyt, a harag pírja önti el az arcát, s szó nélkül elindul.
– Hogy nem sül ki a szeme az ilyen embernek! – mondja még mindig felháborodottan, mikor utolérjük. – Átjönnek ezek a szerencsétlenek, a filléreknek is örülnének, s vannak, akik még abból is alkudni akarnak.
Szótlanul ballagunk a szokatlanul kihalt terepen, egy-egy kínai árus akad az utunkba, de ők reménytelenek. Könnyebb szóra bírni egy kiszáradt fát, mint őket. Üres a híres kocsisor is, csak néhány lengyel, meg mindenre elszánt romániai autós nézi a hóban játszó varjakat, az ukránok sehol. Hogy ők nincsenek, otthon maradtak a magyar sátrasok is, hiszen nincs kinek eladni a farmert, az inget, a pulóvert.
Itt van viszont Kocsár László, aki nagy, három kocsinyi helyen autóalkatrészeket árul.
– Valakinek el kell kezdeni az évet – magyarázza. – Ha mi is otthon ülünk, sosem indul be a piac.
– Mikor fog beindulni?
– Egy hónapba biztos beletelik. De ez már csak ilyen. Nyáron azon panaszkodunk, hogy rengeteg a munka, most meg a nyárért epekedünk. No, mit adhatok az uraknak...?
Fotó: Szarka Lajos
A kép forrása: nyiregyhaza.hu