Írta: André Ilona-Ibolya
Az asszony a gyerekszobában rakosgatott, szedte össze a szanaszét szórt ruhákat, játékokat. Most itt, a lakásnak ebben a felében hűvösebb volt, majd estefelé, amikor elfordul a nap, akkor megy ki a konyhába főzni.
A kicsik a tömbház előtt „sátoroztak”, onnan szedte össze őket, hogy ebédeljenek, amikor munkából jött haza, de kérezkedtek is gyorsan vissza.
– Anya, na, léci, nem vagyunk álmosak, és olyan jól játszunk!
Hát menjenek játszani. Addig rendet rak. A nagyok még a reggel elmentek nagymamához segíteni a kertben, csak estére jönnek haza. Hátha küld valamit az anyósa, jutott eszébe, és akkor a főzést is másképpen tudja intézni.
Jólesett, hogy most csendben, egyedül lehet, dudorászva rendezkedett. Hallotta, ahogy csapódik a bejárati ajtó.
– Melyik vagy? – kiáltott ki.
– Én – énekelte egy négyéves fiúhang.
– Valami baj van?
– Nincs.
Rendezett tovább belenyugodva, hogy ez már így van, mindig felfordítják a lakást délelőtt, amíg magukra vannak.
Hirtelen kivágódott a szobaajtó, a kicsi szaladt be rémülten, és elfúló, sírós hangon kiáltotta:
– Anya! Anya! Anya! – és már szaladt is kifelé.
Az asszony az ijedtségtől a torkában dobogó szívvel ugrott utána, két lépéssel a konyhában volt, de ott már látta, hogy nincs semmi nagy baj, csak a kagylóból spriccel ki a víz. A kagyló előtt ott a hokedli, a kicsi egy műanyag palackot akart megtölteni vízzel, de az túl magas volt a csaphoz, és mikor megtelt, már folyt, ömlött kifele a víz, megtöltve a konyhát is. Ettől ijedt meg a gyerek, hogy hirtelenjében nem tudta elzárni a csapot.
De hova lett a kicsi?
Nézett körbe, és már indult volna ki a konyhából, amikor meglátta az asztal mögött a gyereket a földön ülve, a fejét a két felhúzott térde közé rejtve ölelte magát a két kicsi kezével. Ült a gyerek összekuporodva, megadva magát a rettenetnek.
– Úristen! – állt meg az asszony –, hát sehogyan sem lehet ezt jól csinálni? Mikor gyűlt fel ebben a gyerekben ennyi félelem? És én hogy nem láttam eddig?
Odalépett a kicsihez, megsimogatta a fejét.
– Kincsem, nincs semmi baj. Gyere, vegyelek fel az ölömbe! Nincs semmi baj. Kifolyt egy kis víz és annyi. Feltöröljük.
És simogatta a gyerek fejét, ütögette csendesen, ütemesen a hátát, hogy múljon el belőle a rettenet. Odavitte a kagylóhoz, megmosdatta a portól, könnyektől maszatos arcot, és bohócos mosollyal mondta.
– Szökőkutat csináltál. Gyere, csináljuk meg együtt még egyszer!
Ráállította a gyereket a konyhaszékre, és újból megnyitotta a csapot, hogy a nyomástól a víz az alatta lévő palackba ütközve ívben zubogjon alá. Majd kivette a megtelt üveget, egy csészét tett a kagylóba és rá egy lapostányért, újra megnyitva a csapot úgy szabályozta a nyomást, hogy a tányérról körbe-kereken, egyenletesen csorogjon a víz.
– Látod? Szökőkút.
Máskor nem szokták hagyni, csak úgy csorogni a vizet, vízóra volt, és mindig nagyon vigyáztak, hogy ne kelljen túl sokat fizetni, de most nem ez volt a lényeg.
A kicsi megnyugodott, már nem szepegett, és bár még mindig mosolytalanul, de már érdeklődve, élénk szemekkel nézte a csobogó víz rajzolatait. Majd hirtelen elhatározással leszállt a székről, a vizes palackért nyúlt, és mondta.
– Anya, én most lemegyek. Jó? Viszem Anikóéknak, mert szomjasak.
Az anyja ellágyulva és büszkén nézett utána, ahogy az a két vékonyka, de izmos láb vitte fürgén a felelősségtudatot, a kötelességet egy kétliteres vízzel töltött pillepalack képében.
– Hogyan? Már ilyen hamar? Hiszen még csak négy éves, és máris tudja, hogy muszáj megtennie, amit vállalt, amivel megbízták?
– Várj! – szólt utána.
Benyúlt a szekrénybe, kivette a pénzt, megszámolta, gondolkodott, számolta, hogy hány nap van még fizetésig, az hány kenyér, hány tej? Újra megszámolta, mintegy csodára várva, pedig tudta, jól tudta, hogy nem elég, sehogy sem lesz elég. Sehogy sem tudja jól csinálni.
– Mit is mondtál, kikkel vagytok lent együtt?
– Andi, Orsika, Anikó és én. Négyen.
Az asszony kiszámolta a pénzt, és odanyújtotta a kicsinek.
– Vegyetek belőle fagylaltot, de mindenkinek, Orsiéknak is. Jó?
A gyerek nem vette el egyből a pénzt. Hitetlenkedve, csodálkozó, nagy kék szemekkel nézte az anyját.
– Anya, ez biztos?
Az asszony némán, erőteljesen bólogatott, mintha önmagát is meg akarná győzni.
– Beteszem a zsebedbe, nehogy elveszítsd! Gyere, leviszlek a lifttel.
Amikor kiengedte a gyereket a liftajtón, lehajolt hozzá és viccesen nózi –puszit adott neki.
– Fuss! Jók legyetek!
Halkan, óvatosan csukta be az ajtókat és nyomta meg a gombot. Amikor a lift elindult, nekidőlt a falának, egész testével, arcával hozzásimult a hűvös érintéshez.
A szeme lassan megtelt könnyel, és a vállait rázta, rázta az elfojtott, tehetetlen, néma zokogás.
A kép forrása: Kültür Tava
