Írta: Pataki Zsuzsanna
(Téli mese)
Hó ropogott a lábuk alatt, és a téli nap erőtlenül sütött le rájuk. A napfény melege épp hogy elért hozzájuk, a hidegtől kipirosodott arcukat kellemesen simogatta. Szép, decemberi délelőtt volt, amikor úgy döntöttek, sétálni indulnak. Szótlanul lépdeltek egymás mellett. Egyikük sem tudta, hogy mit mondjon. Egy külső szemlélőnek olyan lehetett, mint egy kínos találkozó kezdete, amikor két ember még csak ízlelgeti a másikat, nem tudja, mit mondhat és mivel keltheti fel a másik figyelmét. Pedig szó sem volt erről, és arról sem, hogy ismeretlenek lettek volna egymás számára. Egyszerűen csak a csend volt az, amire akkor és ott szükségük volt.
A lány csak élvezte azt, ami körülvette. A napsütést, az illatokat, a téli város nyugodt légkörét, a kéményekből felszálló füst látványát. Azt, ahogy a várost átszelő folyó lágyan, hatalmas tömegével áthaladt a híd alatt, amelyen megálltak egy kis időre. A fiú gondolataiba merülve figyelte a vizet. Kezével a korlátot támasztotta, és a saját kis életén elmélkedett. Azon, hogyan is jutott el idáig, és miért érzi úgy, hogy megfullad mindattól, ami körülveszi. A felelősségtől, ami rászakadt idejekorán, és arról, hogy a sorsnak nevezett valami, amit az emberek vagy átkoznak, vagy szeretnek, vagy egyszerűen csak kétségbeesetten követelik tőle, hogy minden jó legyen, miért is üldözi őt ennyire és taszítja egyre nagyobb mélységbe.
A lány sejtette, hogy mire gondolhat, de nem szólt hozzá. Nem akarta zavarni. Az ő élete korántsem volt annyira bonyolult. Ha voltak is gondjai, igyekezett nem gondolni azokra, és csak élvezni a pillanatot. Neki nem nyomta a vállát akkora teher, de ismerte a fiú gondjait. Nagyon szeretett volna segíteni rajta, de jól tudta, hogy semmit nem tehet. Ahogy ez eszébe jutott, a gondtalan pillanat tova is röppent, és rászakadt a tehetetlenség. Hirtelen nem értette, mit is keres ott. Szeretett volna hazáig futni, messzire mindentől és mindenkitől. Elbújni a kéményekből kikandikáló füst és a napfény elől, elrejtőzni és kicselezni a gondolatokat, amelyek egyre inkább hatalmukba kerítették, és mázsás súlyként nyomták lelkét és szívét. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd folytatta útját a szédítő mélységbe, hogy a végén eggyé váljon a folyóval. Minden ebben a könnycseppben volt. Minden félelme és bizonytalansága.
Nézte a fodrozódó vizet, az árnyékokat, a tükörképüket, amely egyszer csak ezer darabra tört szét. Újabb csepp. De a lány tudta, ez már nem az ő elejtett keserűsége és bánata. Felemelte fejét, és óvatos pillantást vetett oldalra. A fiú nem nézett rá, egyre csak a vizet bámulta. Arcán könny csillogott. Egyszer csak találkozott a pillantásuk. Minden ott volt, abban a pillanatban, minden bánat, ami a fiú lelkét nyomta. Mintha megállt volna az idő. Úgy érezte a lány, hogy végre megértheti, mi játszódik le benne, végre segíthet rajta. Akkor, ott, hirtelen öröm töltötte el, az érzés, hogy többé nem kell tehetetlenül szemlélnie a dolgokat. Varázslatos volt lelkének ez a hirtelen változás, úgy érezte, ezt az érzést és a pillanatot senki nem veheti el tőle.
Egyszer csak sziréna szólalt meg a közelben. A pillanat összetört, ahogy a tükörképük, és elillant. Visszazuhant a valóságba, nem érezte többé az örömöt. Újra a fiúra emelte tekintetét, és rájött, hogy a boldog pillanat csak az övé volt, és ebből a boldogságból a fiú semmit nem érzett és semmit nem értett. Akkor jött rá a lány, hogy a tehetetlensége az, ami örök marad. Újra a víz felé fordult, és átadta magát a napfénynek, illatoknak és a téli városnak, nem törődve mással. Érezte, már csak ez maradt neki.
A kép forrása: https://www.utisugo.hu/aktiv/fotozzunk-telen!-294896.html
