Írta: Deák-Takács Szilvia
Szerette volna, ha lehajlik hozzá, úgy, ahogy lehajolt a nagyanyja csókra, ezer reggel. Akkoriban egy szokásos, alig észrevehető mozdulattal mindig letörölte a haját tenyérrel, ott érte az öregpuszi. Milyen különös, olyan lehajlásra várni, amire hiába, ami után nem törülne hajat, még sapkát sem venne, nem is kefélné ki este száz mozdulattal.
De ma ma van. Majd most elmondja neki, hogy nem várja többé. Soha többé. Utazzon csak el egyedül, jó messzire, vegyen tanyát, vegyen lakást egy toronyházban, építsen divatos energiatakarékos házat borókafából, ő ugyan nem mond többé semmit. Legutóbb is csak nyeszergett, hiába gondolta ki a biztosan jó mondatokat.
Egy ideje feszengett a jelenlétében, nyúlós lett a nyál a szájában, aprókat kellett köhintenie, valami kicsi hibát kijavítani körmön, bőrön, szoknyán. De legalábbis lefelé nézni. Akkor kezdődött, amikor szólt neki, hogy kinézett egy utazást. Képeket is nyomtatott, csodás, színes házakról, meredek sziklafalakról, színes csónakokról, kék öbölről. De csak élcelődés volt a válasz, hogy el ne felejtse berakni a Steinbeck regényt, meg különben is, retteg a víztől, egy hajókázástól is rosszul lenne, maradjanak csak szépen a közelben, majd bicajtúráznak egyet, vagy csak sétálnak két szunyókálás között.
Az a régi túra jut eszébe, amikor hazafelé tolnia kellett hosszan a kétkerekűt, mert nem bírta tekerni már, azt füllentette, hogy elromlott a valamilyen szerkentyűje, és elhessegetett mindenkit, aki megjavítani készült, mert fel nem bírt volna ülni rá egy percre sem. Akkor megállt mellette, azonnal felmérte a helyzetét, és hazáig ketten tolták a sajátjukat, megpihentek egy fa alatti padon, amikor végre beértek a faluba, nem volt érintés, csak a hullámok, a szem előtt a fáradtságtól és a kudarctól, a szívben valami más miatt.
De most már nem utaznak többé, sem bicajjal, sem hajóval, hiába a kinézett utazás, az elszálló foglaló, nem kell már rettegni az indulás előtti éjszaka szorongató érzésétől. Lehet maradni.
**
Azon az éjjelen nagyon mélyen aludt. Sűrű volt a levegő, kiszáradt a torka, mart a szeme, egy másik pillanatban azt álmodta, hogy úszik, csodás, a valóságban soha nem ismert tapasztalt mozdulatokkal, kecsesen haladt a vízben, máskor úgy érezte, csúszik a jégen, sőt, képes pörögni, felemelkedik, akár egy lassított felvétel, úgy látta saját magát kívülről. Aztán a megérkezés mindig rémes volt: vagy elesett, de úgy, mintha egészen magasból érkezne, sokáig, a lassított lassítottjának érezte ezt a jelenetet; vagy a vízben nekiütközött valaminek, amiről azt hitte, puha, de aztán megérezte, hogy nem, sőt, némi szivárgó piros jelezte, hogy erősen fel is horzsolta a bőrét.
Ezek az álmok nem ismétlődtek soha. Egyedi volt mindegyik. Csak egyetlen álom akadt, ami rendszeresen visszatért. Napokig a hatása alatt volt, főleg azért, mert nem álmodta végig. Egy nehezen körülírható alakú gyepes területen ült. Körülbelül középtájon, egyedül. Látta magát, hátulról, a fejét felemelte a nap irányába, úgy, mint aki a szemét lecsukva néz bele a melengető napsugarakba, és egy idő után a zárt szemhéjak mögött is ismerős vibrálás keríti hatalmába. A háta egyenesebb volt, mint a hétköznapokban, egyenesebb, mint amit akkor lát, amikor véletlenül belepillant oldalról, alig szándékosan, a szeme sarkából egy tükörbe, vagy egy ajtó üvegébe, ahogy elsiet mellette. Olyankor mindig zavarba ejtően, hirtelen mozdulattal kihúzza magát.
Egy régi kerékpár hevert mellette feldöntve, a kereke még lassan forgott az álom pillanatában, de hiába törte a fejét, nem tudta felidézni, ő érkezett-e a kerékpárral, vagy valaki más. Látta magát, az álomban, ahogyan lassan a fejét lehajtja, és valaki megérkezik, közeledik a fejéhez, és az a kéz, amelyik eddig tenyérrel letörölte a csókokat, most megadóan mozdulatlan maradt, de hiába, hiába az álom, napról napra, eddig soha nem sikerült látnia, ki az, aki csókra hajlik ott, ezen a fura utazáson, a feldöntött kerékpár mellett, ahol úgy tűnik, soha sem megy le a nap.