Írta: Petrozsényi Nagy Pál
Dr. Beranda Pál főszerkesztő – betűzte a Nagy Ember ajtaján. Nagy? Inkább kicsi. Vékony kar, csapott vállak, feje szinte nyak nélkül domborodott elő, amitől kissé gnómszerűen hatott.
– Tessék! – villantotta Kischre ravaszkás szemeit.
– Kisch Ervin vagyok... khm.... izé... Erdélyből.
Erre felpattant, betuszkolta egy fotelbe, és konyakot hozatott.
Aranyos ember! – hatódott meg a férfi. Kétszer akkora volt, mint Beranda, másrészt lassúbb, darabosabb, így egykettőre sutának és esetlennek érezte vele szemben magát. A főszerkesztő fürgén kapcsolt, s pár perccel később maga is tempósan, de ügyesen diskurált. Megkérdezte, honnan jön, mi a mestersége, hullnak-e még az erdélyi könnyek. Kisch őszintén válaszolt, nem is feltételezve, hogy ezekből egyszer még tőkét kovácsolnak.
– Szomorú, együtt érzek önnel. Egyébként mit kíván? Halljuk, hátha segíthetünk.
– Semmit, köszönöm, illetve... – kapart elő zsebéből egy gyűrött kéziratot. – Van itt egy novella, hogyha elolvasná...
A főszerkesztő kandin nyargalt végig a sorokon, s minél tovább olvasta, annál kíváncsibb lett. A történet két erdélyi menekült, egy román és egy száz szökéséről szólt izgalmasan, dokumentumszerűen. Mintha a szerző mindezt maga is végigélte volna, mindenesetre jó anyag, mellesleg aktuális, ergo biztosan harapni fognak rá az olvasók – dörzsölte kezeit az élelmes szerkesztő. Csupán a helyettese hümmögött nagyokat.
– Túl nagy hal ez, Pali. Mit szólnak majd a „nagyházban”? De hát te döntesz.
És ő így döntött:
– Veszélyes téma, inkább ne bolygassuk – sajnálkozott Kischnek, jó két hét múltán.
Nem sokat kertelt, Kisch a nyíltságához idomulva. Hozzá így, máshoz másképp, ahogy a helyzet vagy a „nagyházban” diktálták.
A férfi elszontyolodott. A jelek szerint ideát is akadnak tabuk, amelyekről nem illik, vagy nem szabad beszélni. Hanem a főszerkesztő mégiscsak karakán jellem, nem úgy, mint amazok odaát. Tíz évig írt nekik anélkül, hogy az ottani lap feje szóba állt volna vele egyszer is. Ehhez bármikor bekopoghat, nem zárkózik be, sőt, biztatja, egyszóval rendes, igazi demokrata.
A hónapok gyorsan, mozgalmasan teltek, egyik a másik után, mindig újat hozva. Újratemették Nagy Imrét, s az MSZMP is elhalt, átadva helyét az új, demokratikusabb pártoknak.
Kisch fellélegzett, vele a főszerkesztő s az egész szerkesztőség. Most már le merték hozni az erdélyi írásait is. Igaz, nem szívesen, miután az a konkurens lapnak is írogatott. Szólni azonban egyelőre nem szóltak. Csak nekik is könnyezzen, végül is drágagyöngyök ezek.
És Kisch szorgalmasan könnyezett. Kisírt magából néhány novellát, legfőképpen Erdélyről. A másik szeme azonban kacagott, amiért egy új világ téglája lehetett. Sajnos a tégla is könnyen porrá válik, ha becsap egy bomba, s az bizony becsapott. Méghozzá egy honfitársa révén, akit nem átallt megvédeni még Beranda ellenében sem. A főszerkesztő sundám-bundám riadót fújt, s különböző okokra hivatkozva tette indexre az erdélyit, miközben ugyanolyan kedvesen mosolygott rá, mint azelőtt.
* * *
– Halló, itt Kisch... Az olvasószerkesztővel beszélek?
– Igen.
– Elnézést, én... Szóval csak azt szeretném kérdezni, mikor közlik azt a tárcámat, tudja, amit a múltkor...
– Holnap, uram, várjon türelemmel! Rengeteg az anyagunk, remélem, megérti – köhécselt zavartan az olvasószerkesztő, amíg a holnapból holnapután, egy hét, majd lassan hetek lettek.
Az erdélyinek végül is feltűnt a dolog, s elmesélte aggodalmát a konkurens újságnak.
– Mondtuk, ugye, hogy ne kezdj ezekkel a veterán komcsikkal – emlékeztette a lap főszerkesztője. – Még ha akarnak, sem tudnak ezek már kibújni a régi bőrükből.
– Azt hiszitek? – bizonytalanodott el a férfi. – Beranda sem?
A Bumm Bele! szerkesztői jobbra-balra dőltek a nevetéstől.
– Még hogy Beranda! Ő igen, ő a legrendesebb!
Kisch sápadtan lépett a telefonhoz, tárcsázott, és magyarázatot kért. Az olvasószerkesztő ötölt-hatolt, aztán bizalmasan megsúgta, miszerint többé nem látják szívesen: persona non grata lett a lapuknál, tehát a jövőben jobb, ha elkerüli Berandát.
– Mi? Én? És… és miért, ha szabad kérdeznem? Halló! Halló!
Halk kattanás, letetették a kagylót, süket volt.
– Hallatlan! Ki akar engem már megint lejáratni? – méltatlankodott Beranda, amikor az erdélyi elmesélte, mit csiripelnek a verebek.
– Egy demokratikus újságnál, mint amilyen mi vagyunk, nincs, és nem is lehet ilyesmi. Rossz írás? Nem közöljük. Jó? Mehet! Kivéve a Bumm Bele! – bagázs irományait – csusszant ki belőle önkéntelenül.
– Úgyhogy nyugodj meg, és látogass csak meg továbbra is bizalommal bennünket – szerelte le a főszerkesztő ravaszul.
– Köszönöm, ezt vártam maguktól – hálálkodott Kisch, és búcsúzásul átnyújtott két tárcanovellát.
Várt néhány napot. Semmi reakció! Már egy hét is elmúlt, amikor gyanakodni kezdett. Lehetséges, hogy Beranda mégis megjátszotta magát? De miért, nem lett volna szebb, egyszerűbb, ha bevallja, miért pikkel rá? Egyenesen a szemébe, minden púder nélkül, a jó reggelit! Persona non grata! Persona non grata! – süvöltötte a szél, csiripelték a madarak. Éppúgy, mint Erdélyben, valahányszor valakinek a tyúkszemére lépett akár véletlenül is. Kérje vissza a kéziratot? Visszakérte. Talán rossz írás, talán a legközelebbi jobban elnyeri a főszerkesztő tetszését. Tévedett, még csak el sem olvasta. Kisch régi könnyei közé újak szivárogtak, és lesújtva meredt az ajtóra, ami, íme, itt is bezárult előtte.
Anélkül, hogy tudta volna, hol, mikor hibázott.
