Írta: Kiser Edina
Átlagos reggel, átlagos hátfájással. Igen, a mozgás nagyon hiányzik. No meg az idő, ami ugye telik, akárhonnan nézem, bármennyire is nem hiányzik. Például minden reggel megkérdezem a tükörben lévő öregasszonyt, hogy mikor költözött ide és meddig szándékozik maradni... Majd rájövök, hogy akivel diskurálok − az az én tükörképem! Döbbenet! Amikor az ember gyönyörű fiatal lánynak érzi magát belülről, és a szokásos reggeli sétája közben, amit a szobája és a konyha között tesz meg, hirtelen megszólítja a rideg tükörképe egy öregasszony képében! Gondolkodom a kilakoltatásán, de mindig elnapolom.
Beérek a konyhába. Már nem éppen egy 18 éves frissességével, de annál kecsesebb mozdulattal nyitom a hűtőajtót. Hiába, no... Ebben a mozdulatban már benne van 44 év minden tapasztalata... Olyan bölcs mozdulat ez. Benyúlok a reggelimért, s ekkor valami bevillan. Azt képzelem, hogy a testem újra rugalmas, feszes a bőröm, erősek az izmaim... Olyan a lábam, amire érdemes miniszoknyát húzni. Látom magam, ahogy végig libbenek az utcán, anélkül, hogy a plusz 15 kilóm is lebbenne utánam... A férfiak ámuló tekintete, a párjuk irigy pillantása − micsoda elismerés! Érzem, ahogy a tarkómtól kezdve elindul a bizsergés..., szétterül az ereimben, behálózza a testemet az érzés: fiatal, fitt, erős és szép vagyok! Szinte hallom, ahogyan rajongók százai kiabálják: „Micsoda nő! Micsoda nő!”
De valami..., valami erősebb, monoton hangot is hallok... Nem..., nem értem, mit mond. Egyre jobban halkul az ováció, az éljenzés, és egyre inkább erősödik a határozott hang. Hallom. Most már tisztán hallom, hogy mit mond! Minden egyes szavát tisztán, érthetően hallom. Már elhalkult a rajongók hangja. Igen, összerakom a szavakat. És most már testközelből, sőt, belülről hallom a hangot: −„ Most lassan, nyugodtan megfordulsz és visszateszed azt a darab szalonnát a hűtőbe!”
Van az a hang, amelyet nem lehet elhallgattatni... Úgy hívják: lelkiismeret.
(Az illusztráció a szerző alkotása.)
