Írta: Lampl Zsuzsanna
Az utcán jön szembe egy ismerősöm. Látom, nem akar megismerni, de az utolsó pillanatban aztán mégiscsak meggondolja magát és észrevesz. Arcán sértődött kifejezés, vagy ahogy mondani szokás, puffaszkodik. Egyértelmű, hogy valami baja van.
Mi bajod, kérdezem. Nekem? Semmi. Miért lenne bajom, válaszolja. Aztán mégiscsak elmondja. A Facebookon mindenkinek gratulálok a születésnapja alkalmából. Neki meg születésnapja volt, és nem írtam, pedig régóta ismerem, nem úgy, mint azokat, akiket nem is ismerek, és mégis írok nekik. Honnan tudod? Hát látom! Meg aztán te mondtad, hogy ha már egyszer barát, ha nem ismered is, jár neki az öröm.
Ezt tényleg mondtam, de aztán elmagyarázom neki, hogyan működik nálam ez a facebookos gratuláció. Ha éppen ott vagyok és látom, hogy valakinek születésnapja van, akkor írok neki, akár ismerem, akár nem. De ha nem vagyok ott, akkor a születésnapot sem látom, s ebből következőleg annak sem gratulálok, akit nem ismerek, s annak sem, akit ismerek. Tehát nincs ebben semmiféle rendszer, szándékosság meg aztán végképp. Arca kezdi visszanyerni a normális méretét, de még mindig kételkedik. Lehet, hogy így van, de ezt én honnan tudhattam volna, kérdezi. Képzelheted, milyen rosszulesett, amikor az egyik kollégám elújságolta, hogy a Facebookon gratulált neki az én jó ismerősöm, az a szociológus, na, mi is a neve. És két héttel később, amikor nekem volt születésnapom, azzal jött, hogy úgy látja, mégsem vagyunk olyan jó ismerősök, ahogy ént azt eldicsekedtem, mert nekem nem írt az a szociológus, az a, na, hogyishívják.
Miután elválunk, egyszeriben úgy érzem, mélységesen meg kell hajolnom, ott, az utca közepén az emberi kapcsolatok bonyolultsága előtt. És a hálózatok hatalma előtt. Ezek nem új felismerések, de a társadalmi kontroll Facebookon keresztüli működését igazából először tudatosítom. Nemcsak azért olvassuk egymás bejegyzéseit, nemcsak azért látogatjuk egymás oldalát, mert kíváncsiak vagyunk egymásra, hanem azért is, mert ellenőrizzük egymást, közvetlenül és a közös kapcsolatokon keresztül, még ha ez nem tudatosul is bennünk. Nem tudjuk megtagadni emberi természetünket. Valamikor a függöny mögül lestük egymást, most a virtuális téren keresztül kukucskálunk. Persze sokkal könnyebb dolgunk van, mert a virtualitás nem létezőnek tűnő, színtelen, szagtalan mezejében olyasmiket is elárulunk magunkról, amit a reális életben fel nem fednénk.
Ez a dolog veszélye. De van szépsége is. Mert segíteni is tudunk, ha kell. S aki magányos a valódi életben, figyelő barátokra lelhet a virtuális létben. S ha jól válogat, ennek köszönhetően akár a valódiban is.
