Írta: Tornyi Ferenc
Ecsetvonások – Tapadás…
Észrevehette volna, hogy nem vágyom társaságra!
Két okból: én tudok, tudok egyedül lenni – még ha perlekedek is olykor magammal –, ráadásul elfogadom, sőt, időnként önfeledten és odaadóan szeretem magam, mert rájöttem, ebben senki sem tud utánozni.
A horgászathoz sem hiányzik senki. Nem tagadom, jó, ha odavethetek néhány szót valakinek és ő visszadünnyög, vagy segít a csali választásban, szákolásban, de a magány ennél több harmóniát ajándékoz.
Tudhatta volna, nem kívánom, hogy tapadjon rám! Nem akartam, hogy magához láncoljon, mellőlem ne mozduljon, velem együtt lépkedjen, engem ne eresszen.
Lehettem volna keményebb! Alaposan átgondolhattam volna a kapcsolatunkat, elküldhettem volna melegebb éghajlatra, egyszerűen „lesöpörhettem” volna magamról. Nem volt jó ötlet – bár amikor magával ragadó kapcsolatunkat átéltem, alig figyeltem arra, hogy hagytam, hazáig kísérjen. Sőt: jelenlétéről a családom is tudomást szerezzen!
Meg is feddtek emiatt: „Itt vagyunk neked, mit mászkálsz egy idegennel? És ha kárt okoz? Fáj ez a ragaszkodás? Megérdemled! Minek ismerkedsz, miért teremtesz bizalmas kapcsolatot egy számodra ismeretlennel? Nem lennél már kölyök…
Remélem, tanultál az esetből! Vigyázz jobban magadra, ha belebetegszel, ki ápol majd?”
Bocsánat, mondtam…
„Rendben. De arra kíváncsi vagyok, hogyan jöttél rá, hogy ragaszkodik hozzád, nem ereszt.”
Megnéztem nagyítóval!
Nem anyajegy: kullancs!