Írta: Farkas Molnár Péter
Amikor az első becsapódás robaja végigvágott a szűk völgyön, kiugrott a fedezékéből. Futni kezdett, a sisakja a szemére csúszott. Elbotlott, belehemperedett a sárba, próbált feltápászkodni, a keze újra és újra megcsúszott, nem adott elegendő támasztékot. Csak harmadik nekirugaszkodásra sikerült talpra állnia. Rohant a többiek után a futóárok felé. A sivítást nem hallotta a saját zihálásától.
- Feküdj! - ordította valaki. A robbanás felemelte és pár méterrel távolabb vágta le a sárba.
Úgy érezte, kiemelkedik a völgyből és repül, fent, magasan a fák felett.
Valahonnan víz csepegett az arcára. Megborzongott. Nyirkos hidegséggel tapadt rá a ruhája. Felnyitotta a szemét. Ködön átszűrődő derengést látott maga felett. Szőke hajú őrvezető térdelt mellette, arca borostás és mocskos, szeme alatt a kimerültség kékes karikái.
- Ne locsold tovább, magához tért! - A hang gazdáját keresve forgatta a fejét. Őrmester állt mögötte, ő szólt a kulacsot tartó katonára.
Felült, körülnézett. Ismeretlen lövészárkot látott, ismeretlen katonákkal.
Próbált megszólalni, a szájában sarat és apró kavicsokat érzett. Köpött, köhögött és újra köpött. Fulladt, keményen rázta a roham, hörögve vette a levegőt, úgy érzete a tüdeje kiszakad a helyéről. Nem tudta abbahagyni a köhögést. Amikor kitisztult a szája és kitörölte szeméből az erőlködés könnyeit, végre képes volt megszólalni: - Ho-ho, hol vagyok?
Az őrmester megragadta a vállát és visszanyomta a fakéreggel teleszórt deszkapriccsre.
- Maradj nyugton, ne kapálózz! És főleg ne beszélj. Elkapott a légnyomás és földhöz vágott. Úgy találtunk rád, arccal a sárban fekve. Szerencséd van, megfulladhattál volna.
- Mi-mi-mi... mióta fekszem itt? Ho-ho... Hol...?
Az őrvezető megfogta a kezét.
- Ne kapálózz. És jó lenne, ha befognád a szád, mert...
- Hagyd – egy hang a háttérből. - Menjen valaki a depóhoz és vételezzen egy 'C' fejadagot. Ha van még a 96 mintájú készletből, vételezzen azt is. Visszafelé szóljon be a htp.törmnek, hogy megváltozott az élelmezési létszám.
Ült a priccsen és evett. A füle zúgott, lüktetett a feje. Depó, fejadag, 96 mintájú... Készlet, vételezés... htp, törm... Raj, szakasz, egység... Létszám, veszteség... Gyógyult, bevethető, hadrafogható...
Békeidőben használt kifejezésekre vágyott. Embernek való szavakra, embernek való ruhára. Békére vágyott. Békére és életre. Igazi életre. Rágott és nyelt, gyorsan, szinte mohón. Nem azért mert éhes volt, hanem azért, hogy minél rövidebb ideig érezze szájában a falatok hideg, zsíros ízét. Ételre vágyott, meleg ételre, embernek valóra. Hétköznapokat és ünnepnapokat akart.
- Ciklon bázis, itt Néró! Ciklon bázis, itt Néró! Ciklon bázis, Nérónak jelentkezz!
Ahogy csillapodott a zúgás a fülében, csendesedett a lüktetés és szédülés, ahogy múlt a hányingere, egyre tisztábban és hangosabban hallott. Valaki arra hátrébb vég nélkül ismételte, monoton kitartással: - Ciklon bázis, itt Néró! Jelentkezz!
Bázis. Bázis, telephely... Az egység a megadott koordináták szerint települ...
Település. Város, kisváros a hegyek közt. Táj. Házak, utcák két oldalán. Úttest, üzletek, kávéház, kocsma. Étterem. Egymásba torlódva törtek fel a rég látott és rég elfeledett fogalmak. Képekké sokasodtak, iskolává, könyvtárrá és cipőbolttá. Ablak- és ajtókeretekről hámló festékréteg és vakolat alól kivillanó vörös téglák. Ötven, száz éves házak, meg még régebbiek. Szürkék. Szürke az utca, a házak, a hegyek, a táj. Nem baj, hogy szürke, fogjuk rá, hogy patinás. De táj! Nem harctér!
- Neve? - A hadnagy egykedvű lassúsággal méri végig, ő pedig sorolja a nevét, számát, alakulatszámát, rendfokozatát, beosztását.
- Jöjjön utánam! - adja ki a parancsot a tiszt és elindul, hátra sem pillantva, ő akár maradhatna ott ahol állt, vagy mehetne más irányba, a hadnagy valószínűleg észre sem venné. Parancsot adott, azt pedig végrehajtják. Fel sem merül benne, hogy lehet másképp, akadhat valaki, aki megvonja a vállát és elmegy másfelé, máshová.
Szeretne hátat fordítani a tisztnek és elsétálni valamerre, mindegy merre, hová, csak másfelé, máshová. Persze nem teszi meg és ezt tudja ő is. Öt éve katona, öt éve nem teszi meg, pedig öt éve szeretné megtenni. Megmutatni, hogy maradt benne saját akarat, szándék a mást cselekvésre. Önállóság. Legalább jelezni: megmaradt az egyéniségének egy apró szilánkja, maradt még egy morzsányi saját akarata. Nincs semmije, nincs saját tulajdona. A ruhája, fegyvere, priccse, kanala – kése, semmi nem az övé. Mégis, jelezni kellene valahogy azt, hogy ő – ő, és nem más. Nem gép, nem szám vagy létszám. Ő ember. Legalábbis ezt reméli. Hogy megmaradt embernek, hogy fellelhető még benne az emberségnek egy kicsinyke szikrája.
Ment a hadnagy után, be egy gerendákból ácsolt fedezék ajtaján, odabent félhomály és dohos levegőtlenség. Zöldes képernyő, rajta percenként egy fordulatot tesz az idővonal, az óramutató járásával megegyező irányba. Hajszálvékony vonalak mutatják a távolságot és az oldalszöget. A képernyő előtt szék, a hadnagy a fejével intett: - Üljön le.
Leült, várt.
- Ismeri a radar kezelését?
Ismeri, kiképezték rá. Tudja hangolni, tudja kezelni, beolvasni az indikátoron feltűnő cél helyzetét. Képes megkülönböztetni az állócéloktól. Tud magasságot mérni is. Kiképezték rá.
A helyiség másik sarkában rádiókezelő ült és vég nélkül ismételte monoton mormogással:
- Ciklon bázis, itt Néró! Ciklon bázis, itt Néró! Ciklon bázis, Nérónak jelentkezz!
A hadnagy, meg egy másik tiszt halkan mormolva beszélgettek.
- Nem tetszik ez nekem. A kapcsolat megszakadt és az indikátor is üres tegnap óta.
- Befejezték a tüzelést és nincs mozgás sem odaát – intett a másik tiszt valahová, egy bizonytalan irányba.
- Éberség, ez a legfontosabb. Nem szeretnék meglepetéseket.
Tíz napig ült a lokátor képernyője előtt. Hat órányi pihenőket kapott, akkor aludt. Néha evett. Az adagokat megfelezték, aztán harmadolták. Lassan eltompultak az érzékei. Álmában is a képernyő zöldes villogását látta. Ha kiment a fedezékből és nappal volt nem éjszaka, a szeme égett és könnyezett. Úgy érezte, kiürült az agya. Nincsenek gondolatai, csak eltompult reflexei és ösztönös cselekvései. Úgy érezte, megöli a zsibbasztó tétlenség.
Valahol távol, hegytetőkön és völgyekben, kimerült katonák kászálódtak le koszos teherautókról. Oszlopokra másztak és bunkerek ajtajait feszítették fel. Vezetékeket vágtak át és jeladókat szereltek le. Megszakítottak minden lehetséges összeköttetést. Néha egy-egy tiszt holttestére akadtak. Szótlanul bámulták a hullát, és mellette a sárban ázó mocskos térképet. Hunyorgó szemmel böngészték az idegen hangzású neveket. Néha a halottak mellett fényképek hevertek, összezsugorodtak, felhólyagosodtak a nedvességtől.
Szenvedtek feladatuk egyhangúságától, az utazás monotóniájától, a táj egykedvűségétől. Néha valaki felsóhajtott: - Legalább esne...
Az utakat, településeket belepte a por. Még a hidegen elfogyasztott fejadagok kiváltotta gyomorgörcs is egyforma volt minden nap.
Amikor elfogyott az üzemanyag és az aggregátorok nem voltak képesek többé áramot termelni, az egység felsorakozott. Amit nem tudtak magukkal vinni, azt megsemmisítették. Élelmük nem maradt, szinte mindenki hasmenéssel, tífusszal vagy más ragályos betegséggel küszködött. Tiszt állt a sor élére, elhangzott a vezényszó és megindultak dél felé. Egyre mélyebbre keveredtek az erdőkbe, egyre magasabbak lettek az útjukat álló hegyek. Elkerültek minden települést, nem adva esélyt az ellenségnek. Úgy haltak meg, hogy fogalmuk sem volt róla – a háború rég befejeződött. Azt sem tudták, hogy aki északnak indult, megmenekült.
