Írta: Csengődi Péter
Már spicces volt, amikor meglátott a pultnál ücsörögni egy gyönyörű nőt. Mellé ült, és igyekezett minél józanabbnak tűnni, amikor megszólította.
– Szia! Nagyon csinos a frizurád.
A nő meg sem rezzent, viszont mellette egy ápolatlan, borzos hajú, idős férfi egyenesen ránézett, szúrós tekintettel. Hirtelen azt hihette, hogy hozzá beszélnek.
– Tetszik a karkötőd. Hol vetted? – próbálkozott tovább.
A nő saját csuklójára nézett, aztán az idős férfiére, majd meglepődve fordult felé.
– Hozzám beszélsz?
– Persze.
– Ne haragudj! Engem nem szoktak általában észrevenni.
– Most viccelsz, ugye? Gyönyörű vagy!
– Nem, nem úgy értem. Az emberek meg sem látnak.
– Ugyan már! Biztos vagyok benne, hogy ezt a dekoltázst messziről kiszúrják!
Az idős férfi fizetett, felállt, és míg elment mellettük, halkan, de jól hallhatóan mondta:
– Gyogyós!
Szúrós szemmel nézett a távozó után, de aztán visszafordult a nőhöz, hogy elnézést kérjen az előbbi megjegyzéséért.
– Bocsánat, való igaz, hogy nem nagyon értek az ismerkedéshez.
– Semmi gond! – mondta nevetve a nő. – Szerintem aranyos volt.
– Nincs kedved sétálni egyet?
Csendben mentek egymás mellett a rakparton. Néha oldalra vetették a tekintetüket, hogy a túloldalon a kivilágított épületekben gyönyörködjenek. Felsétáltak a Lánchídra, és a korlátnak támaszkodva beszélgettek. Úgy döntött, hogy csókot lop, és amikor a nő nem figyelt éppen rá, az ajkait az övéhez nyomta. Mintha műfüstbe hajolt volna bele. Amikor éreznie kellett volna a nő bőrét, a szája ellenállás nélkül áthatolt rajta. Próbálta megérinteni kézzel is, de hiába kapott a szellem anyagtalan teste után. Megijedt, bepánikolt, felugrott a korlátra, és ahogy továbbvitte a lendület, beleesett a folyóba.
A szellem elengedte magát, átzuhant a hídon, le egyenesen a vízbe. Végignézte, ahogy fuldoklik, de segíteni nem tudott. Csak monoton követte a sodródó testet.
