Írta: Ozsváth Sándor
Gábor bá’ igen népszerű alakja volt annak a településnek, ahol atyánkfia legényember korszakának első éveit töltötte. Mi több, kisebb országos népszerűségre is szert tett egy betyárokról szóló film kapcsán. Emlékezetes nyitójelenetében, rögtön a főcím alatt, Gábor bá’, mint pásztorember, frissen pottyantott hatalmas tehénlepényben melengette pucér lábait. A rossznyelvek szerint e szereplés nem esett nehezére – mondták, volt ő szarban már máskor is – pláne, hogy jól megfizettek érte. Atyánkfia előtt végig homályban maradtak előéletének imént említett szakaszai, már jó ötvenes férfikorban ismerte meg, népszerűségének csúcsán.
Erős, szép énekhanggal, egészséges szereplésvággyal és még több huncutsággal áldotta meg a Jóisten. Első két adottságát a helyi népi együttesben kamatoztatta, mert ha a színpad közepén lekanyarította válláról a cifraszűrt, s megpödörte kackiás bajuszát (ami pont úgy állt, mint az öreg bika szarva), majd rázendített arra, hogy „Ha felülök a Fekete-halomra, / szíjjelnízek, merre legel a gulya, /Parancsolom bojtáromnak, Miskának, / csapja meg a balszárnyát a gulyámnak, // Megcsaptaja balszárnyát a gulyának / Mingyár látom, híjja van a marhának …”, még az utcáról is bejöttek a népek meghallgatni. Mire idáig ért a dalban, népzenei bemutatókon, pávakörök versenyein, a zsűri meg a szakértő közönség már „kéket pisilt a gyönyörűségtől” – mondták utóbb riválisai, nem csekély irigységgel.
A huncutság meg egyenesen arcára volt írva! Szeretett mulatni is, de nagyon. A népi együttes turnéin - mely alatt elsősorban a környékbeli falvak, kisvárosok-béli vendégszereplés értendő - volt igazán elemében, egy-egy vendéglőben, duhaj kedvében még az asztal tetejére is felugrott, úgy járta a csárdást. Atyánkfia, aki akkoriban az együttes alkalmi vers- és szövegmondója volt, rettenetesen élvezte e magánszámokat. Bezzeg, ha ott volt az asszony! Olyankor hősünk csak riadt egérkeként pillogott mellőle, s még a pohár után indított mozdulata is megfagyott a levegőben, ha a kardos menyecske odavágott szemével. Rögtön látszott, hogy otthon bizony nem Gábor bá’ viseli a kalapot.
Kiszabadulva az asszonyi kalodából, vehemensebb alkalmi fellépései mellett szelídebb műfajokkal is szerette szórakoztatni nagyérdeműt. „Igaz” történeteket mesélt, vele megesetteket, még nadrágos-aktatáskás korszakából, az ötvenes évek elejéről, vagy olyanokat, melyeknek „hiteles” szemtanúja volt. A vadászkalandjait kedvelte legjobban a publikum, mert olyan átéléssel adta elő, hogy szűz hallgatósága csak tátotta a száját. Társai meg szekundáltak neki, s adták alá a lovat: Hogy is vót az Gábor, mikor vaddisznóra mentél? És elindult a mesefolyam. Aztán, az első naiv közbeszólás után (á, az anyakoca nem jár egyedül!) puskáját már a tövicskes bokorban lapuló rókára emelte, majd a második megjegyzésre (nincs is róka arrafelé, Gábor bátyám!) átigazított, s immáron nyúlra célzott, a harmadikra (de hát neked puskád sincs, Gábor) végül kivágva a rezet s egyben magát is a kutyaszorítóból: de rezgett a bokor! A’ tívesztett meg – mondta, derűsen pödörintve egyet a bajszán, atyánkfia felé kacsintva. A hálás közönség meg csak úgy dőlt a nevetéstől.
