Írta: Balku László
Madarat lehetett volna fogatni a házaspárral, amikor február végén beköltöztek a kis családi házba. Tizenhat évig éltek panellakásban, de nem tudták megszeretni; mindketten kertes házban nőttek fel. Lajost, a férjet lesújtotta nagybátyjának váratlan halála, de a tragédia után kellemes meglepetés érte őket. Még csak nem is sejtették, hogy a világéletében keményen dolgozó rokon mekkora vagyont gyűjtött össze, és annak egyharmadát ők örökölték. Ez az összeg, valamint a lakásért és a régi autójukért kapott pénz bőven elég volt nemcsak a ház megvásárlására és felújítására, de egy új Opelre is.
Abban az évben korán jött a tavasz, már március elején nekiláthattak az elhanyagolt kert rendbetételéhez. Húsvétra már zöldülni kezdett a fű, levelet hoztak a frissen ültetett fák és kinyíltak az első virágok.
Új szomszédaik között voltak náluk idősebbek, fiatalabbak, szegényebbek, gazdagabbak. Mindegyikkel igyekeztek jó kapcsolatot kialakítani, még a második-harmadik kertszomszédoknak is barátságosan integettek, amikor meglátták egymást.
A hátsó szomszédban levő ház az 1970-es években épülhetett; Tünde, az építész feleség már amikor először látta, megjegyezte, hogy a mai előírások szerint nem kaphatna építési engedélyt. A ház – lakója egy hatvan-hetven év közötti házaspár – a telek végén áll, alig három méterre a közös kerítéstől. A hátsó homlokzat teljes szélességében erkély fut végig, mögötte a nappali van hatalmas ablakokkal, kétszárnyú erkélyajtóval (szabályszerűen ablak csak 180 centi fölött kezdődhetne), a nagy konyhától üvegfal választja el. Így ha el vannak húzva a függönyök, a kertjükből akaratlanul is belátják a teljes földszintet.
A hátsó kerítésszakasz elé egy sor napraforgót ültettek. A napraforgó magasra nő, nagy levelei egész nyáron át valamelyest megakadályozzák az átlátást, tányérjai, mint megannyi apró napocska, vidámságot varázsolnak a kertbe borult időben is, termésével pedig télen a madarakat etethetik.
Egy augusztusi vasárnapon a házaspár kirándulni ment, késő délután tértek haza. Amikor kimentek a kertbe, megdöbbentő látvány fogadta őket; az összes napraforgó el volt vágva a kerítés magasságában, tányérjaik szomorúan hevertek szerteszét a füvön.
Rövidesen megjelentek a saját kertjükben a szomszédék is; kiderült, hogy lányáék vannak náluk látogatóban, két gyermekükkel. A fiúk kihúzták hüvelyéből a nappali falán függő huszárszablyát és „tudását” az ő napraforgóikon próbálták ki.
A békés természetű Lajos csak arckifejezésével érzékeltette rosszallását, a szangvinikus Tünde viszont felháborodottan vonta felelősségre a gyerekeket: van-e fogalmuk arról, hogy ami a kerítésen túl van, az a más tulajdona, ahhoz nekik nem lett volna szabad nyúlniuk? Aztán néhány percig csak a szemek beszéltek, végül a nagyapa megkérdezte, mennyi a káruk. Lajos közölte, hogy nem tartanak igényt kártérítésre, a napraforgók végül is nem képeztek pénzben kifejezhető értéket. Ezzel mindenki visszavonult a maga területére.
Tünde egy tervezőirodában dolgozik, a festőművész Lajos délutánonként tanít egy művészeti iskolában, a délelőttjeit rendszerint otthon tölti. Egyik nap a kertben festett, amikor észrevette, hogy a szomszédasszony a kerítésnél áll és neki integet. Odament.
– Tudok ajánlani maguknak egy jó ideggyógyászt – mondta fontoskodva. Lajos szeme kerekre nyílt.
– Köszönöm szépen, nekem is van idegorvos barátom, de nincs rá szükségünk.
– Márpedig a maga felesége nem normális! Úgy nekirontott a múltkor az unokáimnak, hogy azóta nem is mernek hozzánk jönni!
Ez már Lajosnak is sok volt. – No ide figyeljen, hölgyem! – mondta ingerülten. – Az ön unokái már elég nagyok ahhoz, hogy tudják, mit csinálnak. Azt önnek is el kell ismernie, hogy a feleségem felháborodása teljesen jogos volt. Engem is felháborított a dolog, csak én nem szóltam. Mondja meg az unokáinak, hogy nyugodtan jöhetnek, ha nem nyúlkálnak át a kerítésen, mi sem szólunk hozzájuk.
Egy ideig nyugalom volt. Ha meglátták a szomszédékat a kertben, átköszöntek, azok viszont nem fogadták, így egy idő után ők is leszoktak a köszönésről. Így jó – mondta magában Lajos, és eszébe jutott szobrász barátjának mondása: „a jó szomszédság titka az erős kerítés”.
Lajos erős dohányos. Fiatalon szokott rá, amikor érettségire készült, és élete nagy kudarca, hogy minden leszokási kísérlete dugába dőlt. A lakást viszont nem akarja befüstölni, a kertben dohányzik. Ősszel és télen, ha tiszta az idő, a garázs napsütötte hátsó falánál hódol (nem egyetlen) szenvedélyének. Idővel ez lett a megszokott dohányzóhelye, egy nagy konzervdobozt is tett ide csikkgyűjtőnek.
Az egyik ilyen alkalommal a szomszédasszony éppen az erkélyen tevékenykedett valamit. Amikor meglátta, hogy Lajos a garázsnál áll, a nappaliba rohant és gyors, kapkodó mozdulatokkal mind az ablakokon, mind az erkélyajtón leengedte a reluxát. Közben mondott valamit a férjének, de ezt Lajos nem értette, csak a méltatlankodó hangsúlyt érzékelte. Ez többször előfordult, aztán egyszer az asszony nem rohant be a lakásba, hanem intett neki. Lajos a kerítéshez ment.
– Mikor hagyja már abba ezt a kukkolást? – kérdezte indulatosan a nő. Lajos elképedt.
– Miféle kukkolást?
– Maga állandóan figyel minket – kiabálta a szomszédasszony. – Hagyjon már minket békén!
– Asszonyom, nem tilthat ki a saját kertemből. Arra sem kötelezhet, hogy lehajtott fejjel járkáljak a kertben. Higgye el, nem vagyok kíváncsi önökre. Én nem tehetek róla, hogy keresztül lehet látni a házukon.
– Na ugye, hogy kukkol? – szakította félbe az asszony.
– Kukkol a fene! – már Lajosnál is elszakadt a cérna. – Megjegyzem, maguk is ugyanúgy láthatják minden lépésünket, ahogy mi a magukét.
– Az más! – kiáltotta dühösen a szomszédasszony, majd újra tett egy keresetlen célzást Tünde idegbajára. – Úgy látom, maga sem normális! – fejezte be, majd dühösen a lakásba rohant, becsapta az erkélyajtót és leengedte a reluxákat.
Néhány hét múlva Lajost telefonon az egyik kereskedelmi televízió kibeszélő show-ja műsorvezetőjének nevében hívta egy kellemes női hang. Elmondta, hogy szomszédasszonya jelentkezett a műsorba az ő „kukkolásával” kapcsolatban és szeretnék, ha ő is részt venne a nyilvános felvételen. Lajos visszautasította. Soha nem nézte ezt a műsort, de hallotta, hogy javarészt primitív emberek szerepelnek benne intim problémáikkal, és a kamerák előtt folyó családi perpatvarok gyakran verekedésbe torkollnak.
Kis idő múlva a műsorvezetőnő hívta személyesen. Csábította mindennel: fizetnek a műsorban való részvételért, felöltöztetik, autóval hozzák-viszik, és így tovább. Lajost sem a pénz, sem a ruhák nem érdekelték; talán a kíváncsisága vitte rá, hogy végül kötélnek állt. Művészként több televíziós stúdióbeszélgetésen vett már részt, ilyen jellegű műsornak azonban még a közelében sem volt, érdekelték a kulisszatitkok. Egyébként is készül egy kiállítása az egyik fővárosi galériában, nem lesz hátrány, ha a ruhaválogatás helyett inkább személyesen beszéli meg a részleteket a tulajdonossal.
Állt a stúdió várószobájának ajtajában és már megbánta, hogy eljött. Bent a szomszédasszony rikácsolva adta elő, hogy mióta Lajosék odaköltöztek, egy perc nyugtuk nincs, minden lépésüket figyelik, főleg az a perverz férfi leskelődik állandóan utána. Nézz már egyszer tükörbe, nyanya! – gondolta. – A feleségem még ma is csinos, azon kívül gyakran dolgozom szebbnél szebb aktmodellekkel; éppen a te löttyedt vén tested érdekelne?
Ezt bent is el akarta mondani – persze úgy, hogy ne legyen sértő – és meg akarta kérni a nőt, hogy éljenek békességben egymás mellett. Az asszonytól azonban alig jutott szóhoz; egyre inkább behergelte magát, Tündét is szóba hozva.
– Az a nő teljesen bolond! – rikácsolta. – Beszél a virágokhoz!
A műsorvezetőnő nemrég mondta el egy bulvárlap újságírójának, hogy ez neki is szokása.
– És maga azt is hallja, hogy mit mond nekik? – kérdezte.
– Hát persze! – vágta rá a szomszédasszony, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Akkor most már nem tudom, ki kukkol ott kit.
A stúdióban kitört a nevetés; ettől az asszony teljesen kijött a sodrából.
– Nehogy már maga is ennek a gazembernek fogja pártját! – üvöltötte és kirohant.
Ettől kezdve, a békesség kedvéért ha Lajosék a kertbe akartak menni, előbb kilestek, nincsenek-e a szomszédék a kertben, nincsenek-e elhúzva a függönyök és csak akkor mentek ki, ha „tiszta volt a levegő”.
Egy esős délutánon Lajos autóval tartott hazafele; nem volt már messze az utcájuktól. Még időben észrevette a széles úton előtte balról átfutó idős nőt. Teljes erővel taposott a fékre, így a gázolást el tudta kerülni, az autó azonban megcsúszott a vizes aszfalton és egy piruett után bal oldalával egy lámpaoszlopnak csapódott. Fejét beütötte az ajtóoszlopba, jó ideig csak vörös karikák táncoltak a szeme előtt, majd fokozatosan kezdte visszanyerni látását. A nő az út szélén állt egy pocsolya közepén, tétován forgott jobbra-balra, szája mozgott.
Lajos átmászva a jobb oldali ülésre kiszállt. Ekkor ismerte fel az idős nőben a „büdös banyát”, ahogy egymás közt a szomszédasszonyt nevezték. A nő szeme zavaros volt, értelmetlen szavakat motyogott. Most értette meg: az asszony saját betegségét vetítette ki rájuk; talán ezzel igyekezett elnyomni betegségtudatát. Mentőt hívott. A mentősök már ismerték a nőt, nem először vitték be a pszichiátriára.
Közben egy rendőrautó is megállt mellettük, a rendőrök megkezdték a helyszínelést. Lajost, miközben válaszolt a kérdéseikre, szédülés tört rá. Le kellett ülnie összetört kocsija motorháztetejére, majd fokozatosan elsötétült előtte a világ. Kórházi ágyon tért magához.
Azóta kiheverte az agyrázkódást, az autót is megjavították. Viszonyuk csak annyit változott, hogy a szomszédasszony, ha meglátja őket, hátat fordít nekik. Ők is ezt teszik.
