Írta: Nagy Norbert
Egyszer valakinek véghez kell vinnie a nagy varázslatot. Ez elkerülhetetlen. Az apró illuzionisták ideje lejárt. Nincs tovább. Varázslat nélkül nem megy. Kíméletlenül pereg az idő, s vele fogy minden, ami még „Ember”-nek hívható.
Talán a titkos, pici gyerekek lesznek azok, akik végrehajtják a Fordítást, és megmutatják nekünk, szerencsétleneknek, mi nélkül éltük le az életünket.
Egy biztos: Valamit tenni kell. Mert várni, megint csak várni, nem lehet.
Eszembe jut egy régi vers két sora:
„Ha nem megyünk el senkiért,
senki sem jön el értünk!”
És én ezt most is így gondolom.
Fogalmam sincs miként, hogyan…
Talán ki kellene menni az utcára, oda az első hajléktalanhoz,
„mert ő is én vagyok”
mélyen a szemébe nézni, és azt mondani, hogy:
„ő is én vagyok”
Sajnálom, hogy így esett…
Sajnálom magunk…
Fájom magunk…
Ma úgy fájom…
Legalább ma…
Vagy mittudomén…
Majd pont én tudom mi?
37 évesen, 28 négyzetméterről álmodom meg a világot…
(S már hallom is)
− Hát nem ez a dolgod?
− De. Pont nekem ez a dolgom. Röhej!
− Látod, ez a te bajod.
(És mosolyog. És most én is.)
Hát mi vagyok én? Én mi vagyok itt? Kék füzetbe írom a marhaságaimat vagy húsz éve már, és közben házról házra járok a nagy büdös rohadt semmivel a hátamon.
És szinte már újra hallom Őt:
− No és a szíved? Az is üres?
− Nem. És pont tele is van vele a hócipőm! Kinyúlt gatyában, falban téglaként alkotok mennyet. Az ilyenek vagy korán lesznek öngyilkosok, vagy mennek a Vigyorgóba. Akkor meg minek?
− Mert Te vagy az én nagy meséket álmodó Fiam, akiben gyönyörködöm. Senki olyan álmokat nem álmodik, senki a szépért nem tud úgy fájni, mint te. Egyediek vagytok. Egyedi vagy. Nekem… szükségem van Rád. Kinyúlt gatyában, huszonnyolc négyzetméteren… Így szeretlek. Fiam.
Én meg érzem, hogy így van. Hogy tényleg így van.
És ez jó.
Meg vagyok győzve ideig-óráig amikor így „beszélgetünk”.
Megáll a könnycsepp a szemem sarkában.
Megáll bennem a fegyverkezés, és nem állítom meg a kezem, hogy megveregessem a vállam:
Nem is sikerültél olyan rosszul haver! Bírlak ám, ugye tudod?
„A fáról lehulló levél kell a földnek!” − most épp’ ez jutott eszembe.
Hogy minden tart valahová.
Hisz semmi sem céltalan.
Hogy előbb-utóbb minden folyó beleömlik a tengerbe.
Hogy végül valaki fellöki majd az első dominót, ami elindítja a folyamatot.
Hé! Még az is lehet, hogy megérem…
(És már kérdezi is:)
− Nem vagy te egy picit kapzsi?
− Nem hinném…
− Kár. Mellesleg vicc volt.
Lesz majd idő mikor a nyújtózó fűszálak elérik a Napot.
Mikor egymásra nézünk és önmagunkat látjuk.
„Arcod hazám. Szemed hazám.”
Drága Bella István. Ő tudta. Ő értette, hogy minden korbácsütés a saját hátunkat sebzi fel.
Egyszer majd igazzá válik minden szó, amit kimondunk, még akkor is, ha fáj.
Mert egyszer olyan világ lesz, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy lehet nem igazat is mondani.
„Az igazat mondd, ne csak a valódit!”
És int József Attila a ködökön túlról.
Aztán:
„…döntsd a tőkét, ne siránkozz,”
És mosolyog.
És ment a kerekek alá élni.
Mert az igaz ember, hazug világban csak halni tud.
Az itt csak átutazó lehet. De nem hiába jön, mert a fénye itt marad. Azt nem lehet letagadni. Azt nem lehet elkendőzni, nem lehet elhallgattatni, elhazudni.
Az igaz ember túléli önmagát.
A többiekért.
Míg egy napon…
Na, ennek most mi értelme van? Készül az „Átlagpolgár Zsoltárai”? Vagy mi a fene?
És hallom:
− Megint lehúzod magad!
− Tudom. A mindenségit neki, tudom!
Közben ittam egy kortyot, és kiemeltem a fejem a füzetből. Ez még csak nem is vers. Ez mi?! Ki olvassa ezt? Rajtam kívül alighanem soha, senki.
És már nevetek kínomban, mert már mondja is:
− Én olvasom. Most is olvasom. Én mindig olvasom. És értékes, amit olvasok, mert téged olvaslak. És értékes, amit hallok, mert te szólsz. És értékes, mert magamat olvasom, mert magamat hallom.
Mert mi egy vagyunk.
Hisz te magad írtad egyszer:
„Magaddal vissza, engem hozol.”
− Aha, igen. Tudom, tudom.
− Ez a baj.
− Mi?
− Hogy tudod.
− Hogyan?
− Bent laksz a fejedben. Pedig ami azzá tesz, ami után vágyakozol, az lejjebb van. A mellkasodban. Picit balra a szegycsont mögött… Mit gondolsz, ha az utolsó dominó is eldől a sorban, ahogy te fogalmazol, mi történik akkor?
− Felébrednek az emberek, és eljön az a világ, amiben büszkék lehetünk a fajtánkra.
− Norbi, az a világ már itt van. A mellkasodban. Picit balra a szegycsont mögött.
− De nincs meg hozzá a kulcs, igaz?
− Ó, dehogynem! Csak olyan közel van, hogy nem veszitek észre. Mindig máshol keresitek, mint az idősek a szemüvegüket, ami a nyakukban lóg…
− Megmondod, hol van?
− Mindketten tudjuk, hogy tudod.
− De te szebben mondod. Én nem tudom…
− Nem tudom, nem tudom, nem tudom, nem tudom, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem…. szóval (nevet/ek!) ma hányszor tagadtál meg engem? Ma hányszor tagadtad meg magad?
− …
− Csak bűntudatot ne érezz!
− Pedig…
− Isten ments!!
(Nevet/ek)
− Szóval az a kulcs a mellkasodban van, picit balra a szegycsont mögött. És ott van a jövő, amire oly régóta vársz. Ott van az első dominó, ami elindítja a folyamatot, és az utolsó dominó, ami befejezi azt. Ott vagyok én. Ott vagy te. Ott van az Ember, akiről évek óta verselsz. Csupa nagybetűvel. Ott van Minden, mert nem lehet máshol semmi. Ott van az omega és az alfa, a teremtés kezdete, és a „bevégeztetett”.
Mindenhez ott a kulcs benned. Bennetek.
Mert Mindent Nektek adtam.
Most le kell tennem a tollat. Mert ez túl sok. Így… egyszerre.
Összefolynak előttem a betűk, ahogy újra a füzet fölé hajolok, de ez most valahogy… annyira szép.
Iszom. (Kiszáradt a torkom) A kezem elzsibbadt, és valószínűleg sikerült pár olyan oldalt teleírnom, ami remek téma lenne egy pszichológia szakdolgozathoz…
(És már hallom is őt/magam, amint szól)
− Legyen meg a te hited szerint.
(Nem tudom sírjak, vagy inkább nevessek magamon?)
Ha most visszanézek az elmúlt éveimre, és felismerem, hogy sok tettemért, amit ma hibásnak érzek, én vagyok a felelős, tulajdonképpen elégedett vagyok magammal.
− Lehetsz is. E pillanatban épp ott vagy, ahová és ahogyan jutnod kellett. Ami vagy, egészen idáig hozott. Légy hálás „neki”. Minden úgy alakult, ahogy „kellett”. Nincs olyan, hogy nem „tökéletes”.
− Tudom, tudom.
− Akkor ugye többé sohasem bánsz magaddal szűkmarkúan, ha a büszkeségről van szó?
− Hát ez az. Minden kérdésre van felelet. Aztán találjam ki, hogy csak én beszélgetek magamban, vagy tényleg „valahonnan” jön a válasz…?
Karnyújtásnyira vagyunk valamitől.
Tudom.
És akkor a szemünkbe visszaköltözik a fény.
„Mert nem lehet, hogy ne így legyen…”
És Zelk azért megkérdezi még:
„A nem-lehetből, mondjad, még lehet másképp lehet, vagy már csak így lehet, hogy nem lehet más csak a nem lehet?”
Na, most én kérdezlek Téged. (Vagy kérdezem magam.)
− Hogyan lehet…
− (És őrjítő, hogy még le sem írtam a kérdést, csuklóval alig bírom, és már itt a válasz a fejemben!!!)
− Hogyan szeretnéd, ha lenne?
−Tudtam! TUDTAM!
− Mit is?
− Hogy ez lesz a válasz. Hogy megint én döntöm el. Hogy mi döntjük el.
− Mindig te döntöd el. Mindig ti döntitek el.
− De rosszul döntök!
− Nem. Valahogy döntesz. Aztán azt is te döntöd el, hogy ahogy döntöttél, az neked jó-e vagy rossz.
− De mért kell, hogy így legyen?
− Mert szeretlek. És mert csak így ébredsz majd rá egy napon, hogy bizony felelős vagy. Hogy teremtő vagy. Hogy te vagy A TEREMTŐ. Hogy én vagy.
− Néha kezdem elhinni… Elhiszed?
− Hé! Ezt én kérdezhetném!
(És mosolygok magamban… magamon.)
