Írta: Antal Anikό
A kert végében egy nagy diόfa áll, és esténként ágai közé szorulnak a csillagok, amik azok a szavak is lehetnének, melyek évek όta raboskodnak valami csontszerű lélekbörtönben, megbújnak egy-egy mosolyban, kόsza mozdulatban, összegörnyednek a szem ráncaiban, hallgatnak, mert nincs senkinél a kosár, az a meleg ujjakból font, ami ezeket a diόcsillagokat felfoghatná, amikor eljön az ideje a hullásnak és aratásnak, amikor elhallgatnak mindenek, amikor a nappalt bekebelezi az éjszaka, és a fák ágai közé csillagok szorulnak. Kis talánok tengelyén egyensúlyoz a világ. Akárcsak a cirkuszi mutatványos a kötélen egy avas, cefre illatú zsibvásár kellős közepében.
Valamiért elküldött engem is a Jόisten ebbe a sokaságba. Egy talánvilágba. Kezembe adott egy üres kaskát, hogy töltsem meg minden földi jόval, esetleg rosszal, kérdőjeles talánokkal. Csomagoljam bele a könnyeket, egyik sarkába rejtsem a mosolyokat, másikba dupla kendőcskébe csavarva jόl ássam mélyre a cudar perceket, a halált, szakítást − egyre megy, mert minden elválás egy kis halál, mondták már ezt énelőttem oly sokan. Persze legfelülre tehetném a szépeket. Legfőképp a szerelmet és anyám melegen simogatό mosolyát, vagy apám erejét, ahogy kapaszkodom a nyakába háromévesen valahol a Tisza vizében, mert sodor az ár és én úszni nem tudok, de míg apám nyakán összekulcsolva pihennek ujjaim és jéghideg homlokom égeti meleg mellkasa, addig biztonságban vagyok. Talán. Ez volt az első és utolsό apabiztonság. A többi csak fáradt küszködés anyátlanul ebben a fémszürke talánvilágban, amibe én színeket álmodtam, füstös lilát és könnyes fehéret, rόzsahamvas pirosat, majd vérszínű bordόt, éjfeketét és kéket, törékeny finomat, mint a nőszirom. Pόkhálόbόl horgolt terítő alatt pihennek a szépek, a gyönyörűk, a holtak, az egyszeriek, a soha vissza nem jövők, és a nem elfeledett élők, akik csak elsodrόdtak messzire az Óperenciás-tengeren és az emlékezet üveghegyén túlra, de belőlük is van egy-egy emlékmorzsa ebben a harmincegynehány éves kosárban, itt a mellkasomban.
Talán azért ragaszkodom még mindig a tárgyakhoz, mert egytől egyik történetük van. Titkos mesék, amiket csak én tudok. Valahogy nem sikerül szabadulni tőlük. Csak könnyű vágy az elengedés. Még ha sikerül is, agysejtjeimben ott élnek az eleven reprodukciόk, újra és újraretusált, elnyűtt fotόk. A szüleim halála után annyi minden az ürességtől kongό semmibe került. Akkor azt hittem, a szívem is. Talán. De a szekrény mélyén még itt lapulnak apám élesre vasalt ingei, és anyám orvosi eszközeit is megőriztem, a szív dobbanásait figyelő fonendoszkόpot, cirádás, latin szöveggel írt diplomát, gyöngyházfényét vesztett félpár fülklipszet, képeslapokat, számos fotόt és egy kézzel írt naplόt. Kislányként ámulva nézegettem, anyám smaragdzöld albumát, ami tele volt egyetemistakori képekkel, szerelmes, őszi sétákkal a debreceni Nagyerdő árnyainál. Rácsos vaságyon száradό fehérneműkkel, ablakban szendergő, szemérmes szoknyákkal, mialatt anyám felhúzott térdekkel az ágyon ülve cigarettázva magyaráz. Szemében tűz ég, szerelemtől éhes vágy. Talán valami titkot oszt meg éppen, mert finom ujjaival a szúrόs takarόn zongoráz, míg körülötte a kollégista lányok mosolyogva isszák minden szavát. Valami álom élt szemében, parázs szenvedély, hogy az élet szép, és talán sikerül mindent végigjátszani, talán még egyszer sikerül kicselezni a fekete herceget is, a halált. Látom magam előtt, ahogy átveszi a diplomát, és ujjára egy szép, kék köves gyűrű kerül. Ragaszkodom a tárgyakhoz. A kő az én ujjamon csillog emlékezetül. Apámtόl egyszer egy kerámiaházat kaptam. Tízéves voltam, és belevéste a hátuljába, születésnapodra: Apa. Számtalanszor úgy aludtam el, hogy egy kis mécsest vagy majdnem csonkig égett gyertyát tettem a ház alá, és csak néztem, ahogy a gyűszűnyi ablakon át a falon elmosόdva, manόszerű árnyakkal körbevéve tűztáncot jár az elárvult gyertyaláng.
A gyűrű, a kis ház és a könyvek. Egy könyvet utaztattam keresztül-kasul, oda-vissza, az όceán hullámain át Nyíregyházátόl Londonon keresztül egészen Torontόig, majd vissza. Aztán ide-oda és megint vissza. Lapult bőröndben, kistáskában, egyszerű zizegős reklámszatyorban, párna alatt, fiόkban, kabátzsebben, babakocsiban. Mindenhol. Mert keze van. Láthatatlan. Elvezet igazi önmagamhoz. Egy Henry Miller kötet. Befedve kusza, kisfiús akvarellel, ábrándos talán-szerelemmel. Mert egyszer a biztosat megfojtotta a sok talán. Talánokon játszottunk. Talánköveken lépdeltünk, és a szenvedély bordό takarόját egyre árvább és árvább szálakká koptatta az üres talán.
A kert végében évek όta áll ez a hatalmas diόfa, melynek ágain sokszor megrekednek a csillagok. Olykor, szedersötét éjszakákon a levelek zizegését hallgatom és elképzelem, milyen lenne, ha itt lenne még apám és anyám. Apám talán a tornácon ülne és a felhőkbe fújna számtalan füstkarikát, homlokát törölné, s mondaná rekedtes hangján, hogy nem majális meg vursli az élet, lányom. Aztán felállna, kockás kalapját fejébe húzná, s szőlőt kötözvén tovatűnne az alkonyatban, míg anyám az ablakban locsolná a bódítό illatú éjjeli violát.
És elképzelem azt, hogy egyszer itt ülsz te is a teraszon, és hallgatunk. Várunk, míg a fán megrekednek a csillagok. Egymás kezébe font ujjakkal formálunk kosarat nékik, és megtörjük diόhéjba zárt csöndjüket. Feltörjük azt, hogy szerettél és szerettelek. Egyszer. Valamikor régen. Talán.
A kép forrása: Facebook (Kültür Tava )
