Írta: Somorčík Sz. Rozália
Onnan indultam, hol közlekedési idegbaj volt a magas víz.
Oda tartok, hol magaslatok várnak, de kilátás visszafelé.
Ha szép az idő, látni a kékeszöld hegyeket a nagy kanyarban.
De még itt vagyok közöttük; itt futok mellettük, fák a társaim, feléjük sem merek nézni, mert az erő, ami köztem és köztük van, félelmetes.
És mégis gyönyörű, ha itt maradok a széleken. Ligetek váltják egymást: egy vizes, egy száraz. Víz, a gömbölyű bokrok alatt; beleázott mindenféle zöld, szép.
‒ Nem mozdul, itt marad, míg bele nem hal a forró nyárba ‒ lebeg egy hang a víztükör felett.
Egy férfiház ‒ férfinek nézem, spanyol – nagykarimájú kalaptetővel, még vakolatlanul, árván a vízben, egy lábon, egy ablakkal az emeleten, egy szemével követ, lassan fordul, kiált:
‒ Nézd meg a két tehenemet! Én most nem mehetek!
És látom a két téglaszínűt, almafák mellett legelésznek, körbekerítve sima vízzel.
Futok a fákkal, várom, hogy meglássam, félek, de legalább a ház álljon, a piros falak, a piros tető, ha nem is lesz udvar, ha a küszöbén lesz is a víz.
Én hitetlen, elveszettnek hittem!
A kicsi ház, homokzsákokkal‒ fehér virágbokrok ‒ körberakott tenyérnyi udvarával, ugyanúgy áll. Kicsi asszonyház. Mennyit gondoltam rá a hét nap alatt. Akkor is ott állt az ajtó előtt az asszony. Nézte a víztömeget.
Rohanok, itt meg nem állhatok; az asszony az ajtó előtt, fekete esőkabátjában, fehér virág ‒ homokzsákjaival, lefelé néz, dél felé.
Mosolygok, örülök, lassítok.
Már csak a hídon kell átjutnom, csendben, nehogy megharagítsam a kistestvért. Hömpölyög alattam beképzelten.
A bátyja felé igyekszik.
.
