Írta: Csengődi Péter
A férfi mosolyogva ébredt fel. Kimászott az ágyból, felvette puha köntösét, a gázrezsón meggyújtotta a cigarettáját, és miközben ízlelgette a füstöt és jókedvűen dalolt, feltett egy kanna teavizet forrni. Ludmillára gondolt. Ma végre kinyírja azt a büdös kurvát.
Péter Péter, az író a regénysorozat elején még úgy gondolta, hogy jó ötlet arról a lányról mintázni az egyik főszereplőt, aki tetszik neki, hogy alkalmasint egy beszélgetés során felhozva ezzel imponáljon a hölgynek. Így született meg Dezsőfi Ludmilla, akibe a műsorozatban beleszeretett a – természetesen – önnön magáról mintázott hőse, Karácsony Szilveszter. Már a kirakatokat díszítette az első három könyv, amikor a nő sajnálatos módon boldog szerelemre talált, valaki más személyében. Péter Péter megpróbálta menteni a menthetőt, és egy spontán kávézásnak álcázott randevún bevallotta a hölgynek, hogy a könyv tulajdonképpen kettejükről szól, mire a nő pofán vágta az írót, mert Szilveszter megleste Ludmilla mellét a bakonyi vadászházban. A szerencsétlen incidens óta Ludmilla, aki elejétől fogva a könyvsorozat szerves részét alkotta, egyre idegesítőbb lett a szerző szemében, míg végül megelégelte, és úgy döntött, hogy elteszi láb alól.
Ma jött el ez a nap. Szemében égett a vágy, tollában folyt a tinta, gondolataiban ott lebegett előtte a cél. Már csak egy kérdés akadt: balesetnek álcázza, betegségnek, vagy legyen kegyetlen mészárlás?
Az első pár változat igen gyengén sikerült. Ludmilla beleszeretett valami jött-ment alakba – akinek a karakterét a valódi nő szeretőjéről mintázta –, de a marha szifiliszes volt, a nő elkapta, és pár nap múlva belehalt. Még nem is végzett az utolsó sorokkal, már látta, hogy mennyire semmilyenre sikerült a történet, és a papírlapot összegyűrve a kukába hajította. A következő változat egy étteremben játszódott, ahol Ludmilla gulyáslevest fogyasztott, de a marha szifiliszes volt, a nő elkapta, és pár nap múlva belehalt. Ez a verzió is hamar röppályára állt.
Valahol a tizedik nemi betegség után sikerült a gondolatait más síkra terelni: a nő a sínekre kötözve, betömött szájjal nyöszörgött, miközben a vonat száguldott felé. Zakatolt, fékezett, csikorogva csúszott a síneken – mármint a vonat, és nem a nő –, és teljes erejével dudált, mintha azt gondolná, hogy attól a leendő áldozat észbe kap, és lemászik a sínekről. A jelenet teljesen életre kelt a fejében, a képzeletbeli hangzavar szinte megsüketítette, miközben a teáskanna a konyhában már fél órája sikoltott. Természetesen most sem volt megelégedve, ezért egy papírgombóc-hajítással megint feltámasztotta a körülbelül tizenegyszer kivégzett nőt, és ismét olyan helyzetbe állította, ahonnan nincs menekvés. Harminckét újabb abszurd halálnem következett. Ludmilla már annyira unta az ugrándozást az innenső és túlsó világ között, hogy unalmában saját szívét szurkálgatta egy konyhakéssel.
Péter Péter azonban nem adta fel, még, és úgy gondolta, ha már kreatívat nem tud kitalálni, akkor legyen nagyszabású. El is kezdte írni az új fejezetet, amiben egy repülőgépről ledobott bomba becsapódik egy olajfinomító tartályaiban. Hogy a nő biztosan ne élje túl, ő a bomba orrára volt láncolva. Elképzelte, ahogy becsapódáskor elindult a láncreakció, a tartályok egymás után robbantak fel, a lángok magasra szöktek, a füstszag messziről megcsapta az orrát. Majd utána szomorúan konstatálta, hogy a rezsón sikerült odaégetnie a teáskannát.
„Nem jó, nem jó, nem jó!” − mondogatta magában, miközben eloltotta a gázrezsót, és a kannát kidobta a kukába. Bármivel rukkolt elő, az nem állt meg a lábán. Pedig már mindent kipróbált. Megmérgezte, megfojtotta, megbetegítette. Allergia, influenza, kolera. Megcsókolta, megcsonkolta, félbe vágta, felnégyelte, nem aprózta el. Elütötte, fellökte, lelökte, lelőtte, sós kútba tette, onnan is kivette, eltemette, élve, halva, egészben, darabokban, meghámozta, felkockázta, lassú tűzön megpárolta, semmi sem volt jó. A szemetesből lassan kinőtt a Mount Everest. Ott ült a kis íróasztalnál, képzeletben vele szemben Dezsőfi Ludmilla, és együtt gondolkodtak, hogy a lánynak megfelelő halálnemet válasszanak. Mikor végképp letört a lelkesedése, unalmában egy olyan változatot kezdett el firkálni, amiben Ludmilla novellát ír. Ludmilla novellájának hőse Péter Péter, az író, aki végső elkeseredésében fejbe lőtte magát, és az agya ezer darabra loccsant.
„Szedd össze magad, te puhány alak!” – lelkesítette Ludmilla friss prózájának hősét, aki a valóságbeli író volt. – „Nem lehet, hogy fák ezrei hiába áldozták fel magukat a szépirodalom oltárán! Szép halállal kell megtölteni ezt a papírlapot!”
Annyi módon kínozta a szegény fiktív lányt, hogy már-már sajnálta, és szerette volna életben hagyni még egy ideig, de közeledett a kézirat leadási határideje − Dezsőfinek márpedig meg kellett halnia! És a bosszú, ne feledkezzünk meg a bosszúról sem! Ahogy erre a gondolatra jutott, nem kellett sok idő, és körvonalazódni kezdett a végleges megoldás:
Ludmilla egy részegedésbe torkollott fogadáson levetkőzte minden gátlását és ruháját, majd egymás után sorban boldoggá tett hatvankét úriembert, továbbá három úrinőt, akik véletlenül keveredtek oda. Két macskajajjal és tizennyolc unalommal eltöltött nap után Ludmilla épp az utcán sétált, mikor elétoppant Szifilisz Béla, marhapásztor – akinek a karakterét a valódi nő szeretőjéről mintázta –, és belemártotta kését a lány puha hasába... pontosan az utolsó borda alatt... könnyeden... egyetlen finom, végzetes döfés... majd ugyanez tizenegyszer megismételve. A leszúrt nő visított, mint egy malac, végül a felöklendezett vértől elakadt a hangja, eldőlt, és teste a homokba puffant. Szifilisz még alaposságból kitörte a nyakát, aztán fütyörészve tovább állt.
A kézirat elkészült, így a könyv is, és kerek két hónap múlva egy könyvbemutató alkalmával kezdték meg az árusítást. Az író maga olvasott fel néhány részletet, és amikor ahhoz a sajnálatos részhez érkezett, ahol Ludmilla törékeny teste élettelenül hull a porba, többen megmertek volna esküdni, hogy elcsöppent a nyála. Egy lelkes olvasó a bemutató után az író színe elé járult, és szemlesütve felhívta a figyelmét, hogy Ludmillát már az előző könyvben megölte. Péter Péter elhűlt. Legutoljára akkor volt ennyire lesújtva, amikor a nyomdász lefelejtette az ékezeteket a „Szárnyaló sas” című könyvének a címéről. De hogy palástolja fatális tévedését, megpróbált olyan természetességgel beszélgetni az ügyről, mintha szándékos írói csavarról lenne szó.
– És mit gondol? – kérdezte. – Jobban tetszik önnek az új gyilkosság?
– Igazából Ludmilla volt a kedvenc karakterem – válaszolta az olvasó. – Amikor tudatosult bennem, hogy megölte, mélyen elítéltem önt.
– Nos hát – reagált az író –, szerencsére a törvény kimondja, hogy ugyanazért a bűnért kétszer nem ítélhet el, nemde?!
(Az alapötletet egy Gion Nándorról szóló anekdota adta.)
