Írta: B. Tóth Klári

A szülőszobába érve valótlanul magas, sikoltozó hangokat hallottam az elfüggönyözött rész mögül:

– Ányóm, ányóm, édesányóm, mér szűté á vilógrá!

Aztán pillanatok alatt felcsendült egy még magasabb hangocska, válaszolva a megkínzott mamájának. Mikor kitolták az anyukát, a tolókocsin egy bájos fiatal cigányasszonyt pillantottam meg, aki ráadásul palóc dialektusban beszélt, mosolyogva, boldogan, hogy túl van az egészen. Így aztán én is derűsebben néztem a megpróbáltatás elé.

Lányom akkora volt, hogy egy nővérke két marokra fogva hozta ki szoptatni, míg a többit fél kézzel osztották ki a lányok, hármasával sorakoztak a karjukon a babák, mint a vekni kenyerek.

– Akkora ez, hogy egyedül megy le a liften – évődött velem a főnővér.

Mikor a szülés előtt meglátta a hatalmas, előreálló pocakot az arab ügyeletes orvos, felkiáltott:

– Mi éz? Áll mágábán éz á tyérek?

Egy nap éktelen üvöltés töltötte be a szülőszoba folyosóját. Tolták végig az újszülötteket, a „tálalón”, lapjával befordítva szorongtak egymás mellett. Míg máskor katonás rendben sorakoztak, mint a közlegények eskütételnél, most úgy üvöltöttek, hogy mindegyik egy hatalmas vörös szájjá változott, és tekeregtek, vonaglott az egész gyerekkupac, mint a háborgó tenger. A nővérkék sebesen kapkodták le a kocsiról, és szinte dobálták széjjel, hogy minél hamarabb elcsendesedjenek az éhségtől reszkető porontyok. Mind egyforma volt. A vöröslő fejek lassan kezdtek megnyugodni, ahogy az első néhány kortyot magukba szívták. Én is elkezdtem emberszámba venni a magamét, vizsgálgattam, mennyit változott az előző etetés óta. Jé, mitől lett ilyen koszmós a feje? Milyen sötét a bőre, az eddig megszokott fehér arcocska a rózsaszín pírral mintha erősen bebarnult volna.

Meg aztán sose szokott ilyen veszett erővel szívni, majd kiszakad a hátam. Ahogy apró barna kezecskéjével gyömöszölte a mellemet, pillantásom megakadt a karszalagon: Kolompár Márió.

– Nővérke, elcserélte a babákat, a fehér lányom helyett egy fekete fiút kaptam, hol a gyerekem?

– Itt van nálam – hallottam a kedves palóc tájszólást a terem végéből. – Né ággódjon, szopik szépen a kislyónká – mondta büszkén.

– Igen – szólt be az ajtón a nővér – most már csak fejezzék be, aztán majd visszacseréljük, ne zavarjuk meg a gyerekeket, csak rákezdenék újra.

Így aztán a harcias fiúcska nálam beindította a tejelválasztást, ami addig alig-alig szivárgott, a rosszul szopó lányom meg végre jóllakott a bő tejű anyukától. Hirtelen eszembe jutott anyósom története, ő is egy gyenge kis lánykát kapott egyszer szoptatni az erőteljes fia helyett. Lehet, hogy ez sem volt véletlen?