Előbb csak néhány tehén tűnt fel a folyó közepén. Fejüket magasra tartva taposták a vizet, szemmel látható volt, hogy a szarvasmarha faj nemzedékeken keresztül csak a vályúban, pontosabban az önitatóban találkozik az őselemmel. Jobban is látták a parthoz evickélni, kilábalni azonban nem voltak képesek a meredélyen. Alig telt el néhány perc, további kávébarna fejek kerültek elő a kanyart elfedő bokrok mögül.

„Fürdetik a csordát?” értetlenkedtek. A gátőr, egy pecás meg a közeli erdei kisvendéglő tulajdonosa állt aggodalmaskodva a zsilip feletti gáton. „Nemigen”, gyanakodott a gátőr. „Bolond ember, aki ebbe a vízbe behajtja a barmot. Magas a part, nem tud sehol kimászni.”

Tényleg nem tudtak felkapaszkodni. A kétségbeesés rövid bömbölésekké változtatta a máskor oly szelíd tehénbőgést. Páros ujjú patájuk gomolygó iszapot kavart fel a partszegélyen, a meder közepén azonban láthatóan nem ért le a lábuk. A sárga vízitök nagy levele belerongyolódott a sáros vízbe. Egyre dúltabbá vált a víz zöld növényzete.

„A gazdaság marhája ez”, vélte a gátőr, és mind nyugtalanabbá lett. „A túlparton van a tanya, ezeket villanypásztorral őrzik.”

Hamarosan kiderült azonban, hogy van gulyás is. Ráérős léptekkel érkezett a híd irányából. Megállt a vízparton, feljebb tolta a sapkáját a fején, és azt mondta: „a fene enne meg benneteket”. A gátőrnek elfogyott a türelme, cifrát káromkodott: „Hát szólj nekik, te… Hogy gázoljanak lejjebb, ott ki tudnak kapaszkodni!” Le s fel szaladgált a parton, és tehetetlenségében válogatott szitkokat szórt a gulyás fejére. A túlparton még egy gulyás bújt elő a burjánzó zöld dzsungelból, az szólt vissza neki: „Mondhatsz ennek akármit, nem érti a magyar szót. Külföldi marha. Úgy hozták ide.”

A gátőrnek több se kellett. „A magyar marha tán többet ért tőletek. Csak botot, meg ugatást kap.” A tehenek fáradtan pihegtek a vízszéli  bokrok alatt. Legtöbbjük talajt talált a lába alá, egy kettő úszkált csak a folyó közepében. A gátőr felrohant a zsilipre, és magával hívta az egyik pecást. Izzadtan tekerték a zsilip tiltójának kerekét. A csatornában azonnal meglódult az ár, és néhány perc alatt arasznyit apadt a folyó. A gátőr fáradtan morgolódott tovább, a gulyások is. Néhány tehén elérte a lejtősebb partú részt, és kikapaszkodott. Az örömöt azonban a gátőr hamar lelohasztotta. „Itt fognak megfázni a drága importmarhák. Ha az enyém volna, megszakadna a szívem. Ezektől persze beleriadhat az egész csorda a folyóba.”

A telepvezető meg egy másik ember már sokkal idegesebben érkezett. Sikerült segítségért telefonálni időközben, mondta egyikük. A vendéglőtulajdonos is eltűnt a liget irányában, ahol cége „üzemel”. A pecás is szedelőzködött. A gát tetejéről még egyszer visszanézett. A melegség, a nyár, a nyomasztó csendesség tovább ült a tájon. A tehenek, mintha tudták volna, hogy vége a nemszeretem fürdőzésnek, hallgattak. Az egyik gulyás magyarázkodása hallatszott még: „Nem is tudom, hogyan törhették át a villanykarámot...”

A pecás irodalomkedvelő ember volt. Amint tovaballagott, egy Ady vers sorait morzsolgatta: „Siratják a semmit, a másét. A gróf tán épp agarász”...