Írta: Standovár Ágota
Valahogy el kellene kezdeni teleírni ezt a tiszta lapot. Nehéz. Csak ülök itt, tollal a kezemben, kezemben a tollal, mert feladatot kaptam, írnom kell, írni 10 percig, kézzel írni, folyóírással, írni még akkor is, ha nem jut eszembe semmi. Nekem pedig semmi olyan nem jut az eszembe, amiről érdemes lenne írnom. Tulajdonképpen mióta lezártuk a függő kapcsolatunkat, teljesen magamba zárkóztam. Ellenségemmé vált a papír és a toll, de ellenségeimmé váltak a saját gondolataim is. Most, hogy itt ülök az üres oldal előtt, kezemben a tollal, eszembe jutott, egyszer azt mondtad nekem, hogy színes örvénybe kerültél, és belül teljesen üresnek, tartalmatlannak érzed magad, nem tudsz fogalmazni, nem tudsz repülni, nem tudsz kapaszkodni, nem engeded sodorni magad, és már azt sem tudod, kije is vagy magadnak, másnak. Azt is mondtad, hogy szeretnél inkább zöldség lenni, egyszerűen csak élni a fényt. Én meg most jövök rá, az üres lapot bámulva, kezemben a tollal, hogy végül belőled nem lett zöldség, csak belőlem, és hogy korábban neked írtam, neked meztelenedtem le, és ha már csupaszodtam, valamiféle exhibicionizmus hajtott, hogy mindenkinek mutogassam magam, hogy én milyen bátor vagyok, és nem érdekelt, ki szeret, és ki vet meg emiatt. Aztán felöltöztem. És most újra itt ülök egy üres lap előtt, itt ülök én, a zöldség.
Talán, ha tényleg elkezdem teleírni ezt az oldalt és a következőket, újra szembe merek majd nézni önmagammal, veled, a világgal. Mennie kell ennek a szembenézésnek most már, hisz rájöttem, zöldségnek lenni mégsem olyan jó dolog, nekem nem a fényt kell élnem, nekem írni kell, újra írni, újra kitárulkozni, magamnak, mert már nagyon hiányzik a szabadságom, hiányzik a magam mutogatása, hiányzik az önanalízis is, amihez az írás korábban elvezetett.
De csak ülök itt az üres papír előtt, tollal a kezemben, kezemben a tollal, mert nemrég valaki azt mondta, 10 percig, kézírással, folyamatosan írni kell, írni ahhoz, hogy az agyamban kinyíljon egy kisajtó, tán a hetedik, és olyan dolgokat, gondolatokat engedjen át a résen a folyamatos kézírás, amelyek enélkül a technika nélkül továbbra is bennrekednének. Írni kell, és ha nem jut eszembe semmi érdemleges, ha nem tudom összeszedni a gondolataimat, ha képtelen vagyok fogalmazni, akkor erről az állapotról kell írni folyamatosan, azt leírni, hogy nem jut eszembe semmi leírni való, mert a gyakorlat lényege a 10 percnyi folyamatos kézírás. Ez a kulcs a zárhoz. Lehet, hogy berozsdásodott, lehet, hogy eleinte nem akar az istennek sem elfordulni, lehet, hogy megszorul, és már feladnám, de higgyem el, az agy úgy működik, hogy a folyamatos kézírás nem csak kulcs, de olaj is, és egy idő után meghallom a kattanást.
Ezért ültem le az üres papír elé kezemben a tollal, ami tulajdonképpen a kulcs vagy az olaj, vagy mindkettő, és írok folyamatosan a semmiről, közben arra azért nagyon ügyelek, hogy a semmin kívül előmerészkedő gondolatfoszlányokat minél előbb visszarugdossam egy sötét sarokba, hogy minden jó rúgás után fellélegezhessek. Gól. És minden találat után nyertesnek érzem magam, és örömmel írok tovább a semmiről, kijátszva az agyam, de teljesítve a feladatot, úgy, hogy 10 percig folyamatosan írok, nem emelem fel a tollat, telnek a sorok, úgy telnek a sorok, hogy közben mégsem beszélek semmiről. Az is jó érzés, amikor a semmiről beszélés közben rájövök, hogy ez a technika tényleg működik, tényleg tudok folyamatosan írni, tényleg megszűnt a görcsösség, tényleg lehet folyamatosan írni még a semmiről is, és tényleg tudok kézzel is írni, és ez a folyamatos semmiről beszélés is nagyon jólesik most, és önelégült lettem attól, hogy írok végre. Nem néztem meg az órát, mikor is kezdtem el írni, nem tudom, hány perce írok, de szerintem már több, mint tíz, mégsem akarom abbahagyni. Nem akarom abbahagyni a semmiről írást, már olyan jól megy, hogy a leírható és nem leírható gondolatok válogatása közben még az írásképemet is figyelni tudom, látom, hogy nem tetszetősek a sorok, és a szavakból itt-ott ki is marad néhány betű. Vajon hogy elemezné most a kézírásomat egy grafológus? Mit árulna el rólam, lelkiállapotomról a szaggatott vonalvezetés, az össze-vissza dülöngélő betűk, a betűkihagyások? Ez utóbbiról valamikor olvastam, hogy az egészségi állapotra utal, ha jól emlékszem, az agydaganatot jelezheti. De én nem vagyok hipochonder, tudom, hogy nincs agydaganatom, tudom, hogy egyszerűen azért hagyok ki betűket, mert gyorsabban gondolkodom, mint amilyen tempóval írni tudok, viszont mindenképp követni akarom a gondolataimat, de a klaviatúrához szokott ujjaim nehezen irányítják a tollat, már rég begörcsöltek, olyan erővel szorítják, és hiába is próbálom felvenni a tempót, a gondolatok gyorsabbak, a kezem meg egyre lassúbb, és ezt úgy kompenzálja, hogy kihagy betűket, olvashatatlanná nagyolja el a szavakat. Ha kézzel kell jegyzetelnem, muszájból, a vége mindig az a „gyorsírásnak”, hogy amikor vissza kell olvasnom, mire is akartam emlékezni, ülök a papír fölött, nézem meredten, akarom mondani, kiguvadó szemmel, és nem tudom kisilabizálni, mi a fenét írtam le, mi az a fontos dolog, amire emlékeznem kéne. A munkahelyemen igen gyakran az a vége az eredménytelen olvasási gyakorlatomnak, hogy segítséget kérek a főnökömtől, nézzen már rá a cetlimre, és próbáljunk meg együtt emlékezni arra a fontos dologra, amit nem szabad elfelejtenünk. Ketten rakosgatjuk ide-oda a kusza betűket, és általában közös erővel azért sikerül megfejtenünk a szórejtvényeimet. El is fogadtam már rég, hogy én és a kézírás nem jövünk ki túl jól egymással. Most valahogy mégsem lázadok, mert kezd tetszeni ez a feladat, és nem is nagyon érdekel, hogy fogom visszaolvasni, amit írok. Most írni kell, és nem a mit és a hogyan a lényeg, csak a folyamatos kézírás. Ugyanakkor tudom azt is, ha befejezem az írást, mégis-csak vissza akarom majd olvasni, mert kíváncsi vagyok, mit is engedtem a papírra a katyvaszból, ami a fejemben van, tudni akarom, mennyire sikerült kontrollálnom a gondolataimat, mennyire sikerült folyamatos írás közben is átverni az agyam, átverni magam, úgy, hogy közben mégis írok, írok folyamatosan 10 percig, csak épp a semmiről. 10 perc már rég eltelt, akár abba is hagyhatnám az írást, de már jó újra írni, jó tudni, hogy ha akarom, csak a semmiről írok, annyira élvezem, hogy nem akarom hagyni elmúlni ezt a jó érzést, mert jó győztesnek lenni, átélni, hogy ez a módszer valóban működik, élvezem, hogy már az ötödik oldalt töltöttem meg a semmiről írással, a semmiről kézzel írással, folyóírással, hogy tényleg kinyílott a zár, hogy folynak elő a gondolatok, és a folyamatos írás közben ezeket a gondolatokat még terelgetni is tudom, meg tudom határozni, hogy mi az a semmi, amit engedhetek a kezemhez, onnan a toll hegyére, és mely gondolatoknak nem engedhetem meg még véletlenül sem, hogy rákerüljenek a papírra, mert még nem akarom továbbgondolni őket, még nem akarok szembenézni velük, talán majd később, hisz olyan sok üres oldal van ebben a könyvben, és majd ha lesz hozzá kedvem, erőm, bátorságom, mivel kezemben van már a kulcs, 10 percig kell írni, kézírással, hogy kinyíljon a zár, és már kitárhatom az ajtót bármikor, amikor csak akarom, mert tudok írni, mégis csak tudok írni, tudok írni 10 percig, sőt tovább is, ráadásul kézírással, bár begörcsölnek az ujjaim, olyan erővel szorítom a tollat, de ha kerítek egy vastagabb tollat, azt majd nem szorítom ennyire, illetve, ha tovább folytatom ezt az írásgyakorlatot, igaz, belekezdeni a belső ellenállásom miatt elég nehéz volt, de tovább folytatom, mert már akarok írni, és néhány alkalom után nem akarok majd görcsösen a semmiről írni, és akkor a kezem is engedi lazán futni a tollat a papíron. Most elégedett vagyok ennyivel is, elégedett vagyok azzal, hogy írok, folyamatosan írok, már jóval több, mint 10 perce írok, és hogy egyáltalán elkezdtem írni az üres könyvbe, amit tőled kaptam, azért kaptam, hogy írjam tele, hogy írjak újra, hogy újra engedjem szabadon folyni a gondolataimat, hogy elhiggyem újra, hogy tudok írni. És tényleg igazad volt, itt a bizonyíték, ez már a hetedik oldal, tényleg tudok írni, még a semmiről is tudok írni, pedig amikor kinyitottam ezt az üres könyvet, kezembe fogtam a tollat, akkor még mindenfélék jártak a fejemben, válogattam köztük, hogy miről is írjak elsőként, végül csak a semmit választottam ahhoz, hogy kipróbáljam magam, kipróbáljam ezt az egészet, amiről azt gondoltam amúgy, hogy hülyeség, és majd én bebizonyítom, hogy hülyeség, és azt is, hogy a semmiről semmit sem lehet írni, na. Erre tessék, írok a semmiről, írok folyamatosan, és közben meg magamban köszöngetem neked, hogy rávettél ezzel az üres könyvvel erre a hülyeségre, és mint a jó kislány, most itt ülök és írok, írok folyamatosan, kézírással írok, és közben az jut az eszembe, hogy mindjárt fél hét, én pedig itt ülök és írok, már milyen régóta neked írok, te pedig mindjárt felriadsz a telefonodra, mert fél hét van, és kedd van, és biztos vagyok benne, hogy elfelejtetted kikapcsolni az ébresztőt, amit úgy állítottál be, hogy minden hétköznap fél hétkor keltsen. De mivel ma nincs hétköznap, most, hogy megszólalt a telefonod, morogsz magadban, talán felkelsz, érte nyúlsz és kinyomod, vagy még azt sem, csak a hátadról a jobb oldaladra fordulsz, és alszol tovább. Én pedig gondolatsimogatlak, aludj csak, Kedves, már rég fent vagyok és vigyázlak.
