Írta: Vaskó Ilona


Valamikor a világra jövés után, és az életben maradás küzdelmes időszakában összebarátkoztam az egyedülléttel. Nem emlékszem pontosan mikor is, de már mire az eszemet tudni véltem, rég egyedül üldögéltem mindenféle félreeső helyeken. Kedvenc helyeim a kis, eldugott zugok voltak, ahol az orromba érezhettem a fa illatát. Édesapám asztalos lévén, hát ilyen hely bőven jutott nekem az otthonomban, kint az udvaron, vagy a raktár egy félreeső részén.
Kevesen tudják, hogyan készül egy heverő,egy ágy. Mindenesetre jelen szempontból – melyben az egyedülléthez való ragaszkodást próbálom ábrázolni – fontos betekintést engednem eme szakmai dologba.
A heverő ágybetéte egy fa rámára épül fel. Ezek a fa rámák úgy néznek ki, mint egy olyan létra, aminek mind a két végén van még egy-egy fok. Tulajdonképpen kereteket kell elképzelnünk, melyeket, ha egymásra pakolunk nagyobb mennyiségben – minimum 20-30 db-ot – a csapok által kialakított közök, egy kisebb méretű faodút eredményeznek. Hát ezekben a mesterséges odúkban bújtam el a világ elől, addig, míg ki nem nőttem őket. Jól el lehetett rejtőzni, és az embernek részévé vált a frissen gyalult, fűrészelt fa vagy a gyanta illata. Ebben az időszakában az életemnek sok szálka ment a kezembe, hiszen velejárója volt a célba érkezésnek, mert mire keresztülmásztam a fa akadályokon, hogy megtalálhassam a legfélreesőbb, és legideálisabb magasságú ráma halmot, az bizony sok szálkával, és gyantával tönkretett ruhával járt.
Órákig tudtam üldögélni ezeken a helyeken, és álmodozni múltról és jelenről, tervezve a jövőt. A múltról, ami lehet csak egy kirándulós hétvége volt a családdal, mert abba a szerencsés helyzetbe születtem, hogy már nagyon hamar megmutathatták nekem a szüleim Magyarország majd minden szépségét. Minden hétvége eltelt valahol. Egy hegyen, vagy egy tónál, vagy egy nagyobb városban. Megtanulhattam látni a madarakat, hallani a szelet és a fákat, és rácsodálkozhattam az épületek szépségére mind kívül, mind belül. Még ezelőtt 8 évvel is – édesapám utolsó nyarán – újra végigjártuk Budapest múzeumait. Emlékszem hogyan állt, kíváncsi tekintettel apukám majd egy órán át a közlekedési múzeum kisvasút makettjei előtt. Vagy anyukám, hogyan ült a Szépművészeti múzeum óriási falfestményei előtt órákig. Megtanultam tőlük nézni és látni.
Az egyedüllétet nem tőlük tanultam. Azt csak hoztam magammal egy küzdelmes életszakaszból talán, ami szép mesének hangzik, de kideríthetetlen hogy igaz-e. Május 8-ra voltam kiírva születni, és én a nagy igyekezetemben világra jöttem február 11-én. Talán csak rettegtem a föld havától, talán már akkor éreztem, hogy ehhez én túl könnyed vagyok. De az islehet, hogy döntenem kellett életről és halálról, és én ezt választottam. Bár törékeny kisemberként láttam meg a világot, és hosszú hónapokra inkubátorba száműződtem, megszerettem egyedül lenni, és várni, álmodni, figyelni.
És megtanultam látni azt, amit más nem. A szépséget. Azt a szépséget mely minden ember legmélyéről fakad. A szelídséget, amely a lélekben születik meg, és egy tekintetben tud összpontosulni. Valamint egy nagyon fontos dolgot tudtam még magamévá tenni, a türelmet.
Nagyon hamar rájöttem, hogy jobb kivárni mindennek a sorát, mert mindennek rendeltetésszerű ideje van. (És akkor máris filozófiai kérdéssé válik, hogy vajh, miért is ily korán születődtem. De nincs rá válasz. Talán kezdetben elsietek dolgokat, hogy aztán türelemmel várakozhassak. Magam sem tudom.)
Az élet paradoxonjait nem kell mindig megérteni, mert talán együtt járhat a sietés is a türelemmel, míg az egyedüllét szeretése is együtt járhat a társaságban való jártasságban. Érdemes kipróbálni, ha az ember nagy társaságban van, elhúzódni félre, és nézni az ismerős arcokat. Belelesni – de nem belehallgatni – egy-egy beszélgetésbe, figyelni testtartásokra, érintésekre, szemvillanásokra.